Minden vádpontban felmentették Demcsák Zsuzsa rongálással, lopással és súlyos testi sértés kísérletével megvádolt férjét, a TV2 műsorvezetője közösségi oldalán reagált.
Ha most azt írom, hogy Demcsák Zsuzsa műsorvezetőt, egykori majdnem-kormányszóvivőt férje éveken keresztül terrorizálta, majd a válást követő büntetőügyben a bíróság a férfit felmentette, legfeljebb sajnálkozunk. Ám ha mindez a mi környezetünkben történik, rögtön más a helyzet. Már pedig a szomorú valóság az, hogy Magyarországon, a családon, családi közösségen belüli erőszak majdhogynem olyan gyakori, mint a devizahitel, vagy a külföldi rokon.
Tudom, most jönnek azok, akik szerint „azért a nő is hibás”, „meg kellene hallgatni a másik felet”, „nem kellett volna provokálni”, és egyéb, roppant bölcsen hangzó megjegyzéseket tesznek.
Mivel nem vagyok sem családi barát, sem bulvárújságíró, sőt nem is én közreműködtem ügyvédként vagy bíróként a bírósági eljárásban, nem ismerem a műsorvezető és volt férje életét, válásának körülményeit, a családon belüli erőszak/nem erőszak minden apró mozzanatát. Csak azt tudom, hogy ez a történet kísértetiesen hasonlít azokra az esetekre, amelyek az én környezetemben is előfordultak, előfordulnak. Hogy ki a hibás, ki kezdte, mi az oka annak, ha egy kapcsolat így eldurvul, ha egy férj először „csak” üt, aztán már módszeresen terrorizál, nos, ezekre a kérdésekre talán nincs is megfelelő válasz. Nincs jogunk ítélkezni, pálcát törni, én személy szerint csak azt tudom, hogy bántani senkit nem szabad, különösen azokat nem, akiket elvileg nagyon szeretek, akivel összekötöttem az életemet; ha pedig mégis megtörtént a baj, akkor nagyon őszintén szembe kell nézni önmagunkkal, és sürgősen segítséget kell kérni. Máskülönben összetörik az önbecsülés, a tisztesség, úgy a bántalmazott, mint a bántalmazó esetében. (Induljunk ki abból, hogy senki sem születik állatnak, egy terrorizáló apa is volt gyermek, talán bevésődés, tanult magatartásminta, látott problémamegoldás a másik fél fizikai és lelki megalázása. Talán lehet megváltozni, megtérni ebből is…ezzel együtt ökölbe szorul a kezem, amikor ilyen esetekről hallok.)
És összetörik maga a család is, annak minden bensőségességével, áhítatával, szeretetével, „búra állapotával” együtt. A családnak ugyanis egyfajta „atom biztos” hátországnak kellene lennie, ahová mindig menekülhetek, ahol mindig és mindenkivel szemben megvédenek, ahol tudom, hogy szeretnek, ahol a társamra, vagy éppen anyára, apára mindig és feltétel nélkül számíthatok. A család egy véd és dac szövetség, meleg kuckó, örömforrás, a nyugalom szigete. Az az igazi tragédia, amikor a család, az én családom ilyen durván és visszafordíthatatlanul tönkremegy, szertefoszlik, megsemmisül. Az a tragédia, amikor a férfi, a nő, de leginkább a gyermek mindezt kitörölhetetlenül megszenvedi.
Sok, Demcsák Zsuzsáéhoz hasonló család él ma Magyarországon, ahol a családi közösség, az előbb említett „nyugalom sziget” rémségek házává változott. Hogy van-e megoldás ennek elkerülésére? Vagy mi a teendő, ha megtörtént a tragédia?
Nekem csak közhelyek jutnak az eszembe, igaz, fontos közhelyek. A megelőzés a feltétel nélküli szeretet, mindkét fél részéről. Annak felismerése, hogy a konfliktusainkat nem ököllel, hanem érvekkel és ismét csak szeretettel tudjuk orvosolni. Megelőzés a szoros baráti kapcsolat, szeretetteljes közösség, ahol tudom, hogy szeretnek, ahová fordulhatok, ha baj van. A bajt pedig nem szégyellni kell, nem elbújni a világ elől, még csak nem is abban reménykedni, hogy majdcsak megoldódik minden. Ez az állapot pont olyan, mint az alkoholizmus, vagy a drogfüggőség: magától nem változik semmi. Segítséget kell kérni. Ha valamit kérhetek azoktól, akik hasonló helyzetben vannak, talán pont ez az: szólj, és ne hallgass! Magad, családod, és a többi, hozzád hasonló nő és gyermek érdekében!
Persze, van ennek a dolognak egy másik oldala is, ez pedig a bíróság ítélete, amely engem meglehetősen elkeserít. Mondom, nem ismerem az esetet, és nyilván az ártatlanság vélelme mindenkit megillet. (Sőt, az is lehet, hogy Demcsák Zsuzsa csak kitalálta az egészet, szándékosan a vak komondornak rohant, vagy éppen ő bántalmazta férjét…) De kísértetiesen sok hasonló esetet ismerek, amikor a terrorizáló férj a bírósági ítéletig is rettegésben tartotta (volt) családját, a gyermekeit hívogatta, feleségét fenyegette, a felmentő ítélet után pedig még ki is semmizte a megalázott, erkölcsileg és emberileg is megsemmisített egykori szerelmét.
Éppen ezért hadd háborodjak fel látatlanban is az ítéleten. Valahol nem természetes az, ha egy nő fél. És az sem, ha egy ilyesfajta bírósági ítélet meglehetős visszatetszést, sőt, dühöt, elkeseredettséget, félelmet vált ki belőle. Belőlem is! Csak bízom benne, hogy előbb-utóbb a helyére kerülnek a dolgok. Én mindenesetre imádkozom, hogy meggyógyuljanak az összetört életek. És imádkozom azért is, hogy gyülekezeteink olyan közösségekké legyenek, ahol a bajba jutottak menedékre találnak.
Hozzászólások