„Itt kezdődött” – mondja Szűcs Zoltán nyugalmazott amerikai református püspök, amikor rákanyarodunk a Ráday utca 28. kapubejárójára. Azért jöttünk el vele az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóján egykori alma materébe, hogy együtt idézzük fel, mi is történt. Miután kiszállunk az autóból, nem mulasztja el, hogy köszöntse a portást. Jól ismerik egymást, hiszen Szűcs Zoltán a rendszerváltást követően a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán is tanított. „Tényleg jó magát látni” – mondja a püspök a portásnak, aki hasonlóképp örül a rég nem látott professzornak.
A Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltárának 8. számú kiadványaként jelent meg az a kötet*, amelyik a Budapesti Református Teológiai Akadémia hallgatóinak 1956 eseményeiben való részvételének igyekszik emléket állítani. A kötetet szerkesztői a levéltár igazgatója, Dr. Horváth Erzsébet egyháztörténész és Komlósi Péter esperes, egykori részvevő. Az egyik szakkutató, a másik szemtanú. A szándék nemes, a kivitelezés nem teljes.
Hogy ez utóbbi mondatot megértsük, szeretném előrebocsátani, hogy ez nem a szerkesztők hibája, hanem annak következménye, hogy 1956 emléke nemcsak az egyházon kívüli társadalomban, hanem azon belül is, ha nem is tabutéma, de mindenképp elhallgatott időszak volt. Pedig azt követően még évtizedekig éltek, sőt együtt éltek azok a személyek, akik érintettek voltak egyik vagy másik oldalon. Más lehetőség nem volt. Látszólag. De mégis, éspedig a felejtés, mint menekülés.
Az utóbbi negyedszázad nem dobott a felszínre olyan naplókat, feljegyzéseket, amelyek a kortársak hitelességével beszélnének a napi egyházi valóságról. Ennek indoklása a mélypszichológiáig vinne, a konszolidálódó Kádár-rendszerben számításaikat megtalálók még csak-csak érthető módon nem jegyzeteltek, de azok, akiknek életük, családjuk, gyermekeik sínylették meg a megtorlás éveit, miért akarhattak megszabadulni sorstörténetüktől? Lehet, hogy ez az attitűd belesimul abba a nemzeti hagyományba, amelyben kevés kivételtől eltekintve nem marad szubjektív feljegyzés a kor napi eseményeiről személyes szemszögből. Hogy ennek mekkora hozadéka lehetne, említsünk két már ismert naplót: Illyés Gyuláét és Márai Sándorét, de frissen kerültek napvilágra Móricz Zsigmond vaskos kötetekbe szedett személyes feljegyzései is.
Az említett kötet 2014-15-ben rögzített beszélgetésekben igyekszik felidézni a múltat. Sikertelenül. Nemcsak az idő múlása akadály ebben, hanem az a rárakódás, amely inkább egy-egy már lezártnak tekinthető lelkészi életút motivációit hozza felszínre, sem mint az események megidézését. Az emlékezés súlypontja érthető, ugyanakkor a kötet címében lévő események, 1956 Budapestjének teológus történetei megfakultak. Pedig biztosan voltak előzmények, személyes beszélgetések. És voltak következmények. Nemcsak a külföldre távozókra vagy teológiát elhagyókra gondolok, hanem mindenekelőtt annak a két teológusnak, Herczegh Lajosnak és Magócsi Istvánnak mártíriumára, akik a Dunántúl és Dunamellék teológusaiként hitelessé tették a vállalást Krisztusért.
Ha mégis keressük a miértekre a magyarázatot, akkor éppen kettejük emlékezettörténete jelzi legjobban az ’56-os események egyházi adaptációját az azt követő három és fél évtizedben. A kiegyezéses félelem felejtés-kultuszát. Innen nézve a kötet elismerésre méltó, hogy a még meglévő és foszló emlékezet utolsó darabjait összegyűjtötte. Tizenegy lejegyzett beszélgetés adja a kötet gerincét. Személyes vallomás valamennyi, kettőn közülük átizzik az egykori tűz. Nem próbálnak hideg távolságtartással tényszerűnek látszani. Vannak sejtetések a beszélgetésekben, de reflexiók is a későbbi eseményekre, amelyek az egyház belső történésit valamennyire ismerőknek is rejtélyek maradnak. Még inkább az egyházon kívüliek számára.
A kötet utolsó harmadát a korabeli eseményekhez kapcsolódó dokumentum-gyűjtemény adja, amelyet egy teológus névsor, illetve függelékként fénykép reprodukciók egészítenek ki. Legérdekesebb és legbeszédesebb a (z emlékezetből összeállított) teológusok névsora, illetve későbbi sorsuk alakulása. 56 rendes és 3 rendkívüli hallgatóból 1956 eseményében és annak következtében 14 rendes hallgatóját elveszíti a teológia. A külföldre távozók közül néhányan befejezik tanulmányaikat és lelkipásztorok lesznek Nyugat-Európában vagy a Tengeren-túlon, másoknak nyomuk vész, azoknak is, akik itthon maradnak, de nem folytatják a teológiát. Az arányokat tekintve 25 százalékos a veszteség, ami jelzi, hogy a társadalom egészében mit veszített a magyar református egyház nemcsak azokkal, akik elhagyni kényszerültek a hazát, hanem akik elfordultak az egyháztól, mert vagy féltek, vagy elidegenedtek. De a névsort böngészve találunk neveket, akik maradtak és hűek maradtak a rájuk bízottak pásztorolásában. Ők is hősök, csak másképp.
*Máig ható múlt (A Budapesti Református Teológiai Akadémia hallgatói az 1956-os forradalomban), szerk. Horváth Erzsébet - Komlósi Péter, Budapest, 2016.