Megállok autóval a szülői ház előtt. Rítusa van annak is, valamifajta régi beidegződés, ahogyan enyhén jobbra húzva hosszában a nagykapu előtti hídra ráfordul az ember. Az autó párhuzamosan áll a kapuval. Jobboldalával jelzi az odatartozást, ismerős érkezett, baloldalával terelésre készteti az utcán közlekedőt nem csupán az út szűkössége miatt, hanem mert akaratlanul is hírt ad az itt vendég van tudatáról.
Az autóból kiszállva kikerülhetetlen a szemnek az egyetlen még élő közvetlen szomszéd, Lenke néném, akit mintha az élet az idő múlandósága ellenébe felejtett volna itt. Ruházata, hangja emlékezetem óta alig változott. Ugyanaz az Alsó-Kis-küküllőmenti elsietése a magánhangzóknak köszönt rám, ami mindig is megkülönböztette a falu nyelvjárásától. Ez a sajátos szóformálás valahogy magával ragadja olykor a szó eleji szótag 
mássalhangzóját is. A világhoz való viszonyáról egy messzi kérdés árulkodik: „Aztán melyikőtök jött meg”? Nevemet mondom. „Hát haza jöttél édes fiam?” Az az édes szó kettősen simogató. Az egyik, ahogyan az ő hanglejtésében tőlünk eltérően lecsapja a szó elejének súlyát, az é mintegy magával rántva a d-ét is, sietőssé válik a szó. A mi formálásunkban olyan rátarti az a szó eleji é, szinte megkettőződve nyomatékosítja annak tartalmát: éédes, szétfeszítve, már-már lecsücsörítve a két szájvéget. „Hát te vagy az édes fiam”? – szól Lenke néném, aki már nyolcadik x-ét rég maga mögött hagyta, hiszen édesanyám is magázta, aki pedig két éve nincs közöttünk. Régi idők maradványa ül a kapu előtti deszkapadon, akinek egyetlen kapcsolatát a világgal nem a szem világossága, hanem a rosszul látás következményeként a képzelet talánya jelenti. Lassan feláll, mire odaérek az alig másfél méteresre töpörödött asszony, s homálytalan szemeiben megcsillan a könny. Talán nem is lát, csak bent, azzal a szemmel, amivel, évtizedekkel korábbról őriz emlékezetében, hiszen mint gyermek sokszor etetett, szidott, s irigyelt, mert fia, aki osztálytársam volt mindig mögöttem kullogott a tanulásban. Azóta sok mindent kisimított az idő, s örülök, ha egykori gyermek játszópajtásat otthon találom.
Telnek a napok, egy-egy találkozás pontosítja a visszautazás idejét. Utolsó előtti nap együttlévén a régi családi közösségben, húgom említi, hogy Lenke néném kér, hogy mennék át. A kapu előtt üldögélve találom a lemenő nap utolsó sugaraiban. De jó, hogy jöttél, mondja, akarok adni valamit. Lassan szöszmötöl a járdán a ház felé. Türelmesen várok, míg bent matat. Hosszú idő után leszuszog a lépcsőn, s kötényéből öklömnyi hagymákat önt elém. Vigyétek el, amikor mentek, mondja. Közben tíz tojást már korábban átküldött édesapámékhoz. Megölelem azt a ráncos öregasszonyt, aki alig ér derékmagasságom fölé. Számomra azok a gyönyörű hagymák nem pénzben mérhetők. Szépségüket sem külsejük adják, hanem az a szeretet, amivel számon tartanak és adnak, abból, amijük van. Minden otthonlét az önzetlen szeretetnek újra felfedezése.
Póli néném nyolcvan esztendős. Az örökölt ház előtti egykori református iskola helyén zöldséget termel. Néhány százforintnyi bevételnek, amit kiárul, úgy örül, ahogyan sokan százezreknek sem tudnak. Rokon is lenne anyai ágon. Tavasszal, amikor otthon voltam egész ágyásra való hagymapalántát tett a küszöbre. Elültettem, s most a nyáron ízletes lilahagymákká nőttek, amelyek különlegessége abban van, hogy nem csípnek. Enni lehet, mint az almát. Póli nénémet a napfelkelte már a kertben találja. A vetemények között nagyítóval sem lehetne gazt találni. Érkezésünkkor ez-az még hiányzik a konyhai friss fűszerekből. Petrezselyem zöldért szólítom meg, mert friss zöldbabot főztünk, ahogy arrafelé mondják: ződfuszulykát. Sajátos jellegét a friss zöldpetrezselyem adja. „Jaj, ne kérjed fiam, mondja ő, bármikor menj bé a kertbe, s szedjél, amire szükségetek van!” Esztendő munkájába beengedni valakit, bizalom kell. Néhány nap múlva egy öl főzni való kukoricát tesz a küszöbre. Hogy „egyenek a gyermekek egy kicsi itthoni ízet”, indokolja. Kihozta a dombon lévő házig.
Messzebbről jövök autóval, s ahogy kaptatok a dombnak nyílik a székely kapu. Feleségem és nagynéném, édesapám kisebbik húga áll ott. Bejárta nagyvilágot. Huszonévesen a Fekete-tenger mellett pincérkedett, férjhez mégis hazajött. Az évtizedek már-már elfödték kalandozó természetét, hogy aztán a rendszerváltás után munkát vállaljon Izraelben, ahol évekig élt. Németország, Kanada, Magyarország következett. A sógor régimódi ember, állatokat tart otthon, nagynéném a világot járta, s pénz vitt haza, nem is keveset. Mostanában, hogy egyik fia hozzájuk nősült Tusnád vidékén, nagynéném házat vett otthon a szülőfaluban, s azt mondja: visszaköltözik. Ki érti ezt a ragaszkodó szeretet? S azt, amivel számon tart, mert ha meghallja, hogy otthon vagyunk, azonnal kigyalogol a dombra. Lénye hetvenhez közeledve is hordoz valamit abból a laza vagányságból, ami keveseknek adatik. Divatosan tolja napszemüvegét homloka fölé, miközben szájából zubog az ízes otthoni szó, amit évtizedek távolléte sem tudott kiütni fogai közül.
Otthon lenni nem csak a régi táj és másik hely, hanem valami semmivel sem hasonlítható gondolati azonosság. A szeretet, amely olykor egy petrezselyemzöld vagy éppen a nyelv íze és mélyrétege, amely hajlásában, s a fülnek kedves hangzásában anélkül, hogy kimondaná, üzeni, hogy „itthon” vagy!
Hozzászólások