Ez senkinek sem tűnik fel. Mint ahogy az sem, hogy az árusok nyilván kotizálnak azért, hogy ők árulhassanak: ez itt aranyszabály, aki bármit próbál szervezni, tudja, milyen a rendszer, vannak megsúgó emberek, kasszások és tudni, kihez megy a pénz. Az sem tűnik fel senkinek, milyen dizájn magaslatokat döntöget a két reklámbanner. Van magyar nyelvű is, igazán hálásak lehetünk érte. A románon ez áll: Toamna mărului, ami magyarul azt jelenti: az alma ősze. A magyaron ez áll: Az ősz almája, ami románul: mărul toamnei. (Sic!)
Valamikor Marosvásárhely magyar város volt. Bethlen Gábor fejedelem idejében a székely előnevet akasztották hozzá, mert, hogy sok vásártartási joggal rendelkező hely volt akkoriban. Valahogy aztán elkopott Székelyvásárhely, hogy az akkor még határában hömpölygő folyóról megkapja a máig viselt magyar nevét: Marosvásárhely.
Szellemi élete nem akármilyen. Amikor még poros fészeknek számított, az erdélyi fejedelmi követek innen mentek Konstantinápolyig. Várába és templomába a kálvini hit vitt új életet, iskolája, amelyet a Bolyaiak szelleme fémjelzett, a református oktatás egyik szellemi központja volt. Szelleme szabad, grófjai és bárói a környékből is bejártak e valamiképpen közösséget építő szellemi műhelybe, hogy aztán valamit vissza is adjanak annak a közösségnek, amelyből vétettek.
Sorsát nem Trianon, hanem a második világháborút követő évek pecsételték meg. No, nem az elmúlásra, hanem a gyökértelenségre. Polgári háttere még a 20. század hatvanas éveiig bírta, addig, míg éltek azok a régi emberek, akik lassan kétféleképpen távoztak: vagy az emigrációba, vagy az égi hazába. Kevesek maradtak hűek, őket már nem értette az új világ. Talán nem is akarta megérteni. Egy Kemény báró feleségét, aki született angolkisasszonyként, négy nyelv birtokában virágot árult az utcasarkon. Egy Teleki grófot, aki nem szégyellt döghúst szállítani két rossz lóval, s egy ráfos szekérrel a vágóhídról az állatkert rókáinak. Ritz Pistát, akinek Izraelbe kivándorolt vérei hiányát fonalfestő üzeme próbálta visszaidézni, míg a falusiak még gyapjúfonalat festtettek. A múlt század második felére eltűnt a régi Marosvásárhely. Tömegek özönlöttek az iparosítás nyomán, aztán telepítették őket immár zárt várossá nyilvánítva, kizárólagosan nyelv és meggyőződés szerint. Ugye, csak egy nyelvhez és meggyőződéshez kötve a személyazonosság kiadását, a többségi nemzetéhez. Marosvásárhely még ekkor is magyar többségű város volt. Töredékesen, családokban még meg volt a polgári lét utáni nosztalgia, bár ez valami hamis felsőbbrendűséggel párosult, ahogy akkoriban nem ritkán történt azokkal, akik hirtelen városlakókká lettek. Pontosabban: panelakókká. Innen már a visszaút a szerves falusi közösségekbe, legalábbis hétvégeken és ünnepeken, a szabadság érzését jelentette. Akiknek nem volt hova menni, tehetősebb orvosok, jogászok házat vettek a peremvidéken, színmagyar közösségekben. Egy fajtája volt ez is a menekülésnek. A belső és mégis a megmaradást választó emigrációnak.
Marosvásárhely valamiképpen emblematikus volt: magyar orvosi egyetemével, színi képző akadémiájával.
Amikor a Hosszú utca kertjeit kisajátították és lakóit száműzték, s a Maros felé eső területeken nem a gabona köszönt hajladozva a ratosnyai havasok felől meginduló szélnek, hanem bűzös gyárak kéményei prüszköltek az égre, nagyon elveszett a régi Vásárhely. Illúziónak maradt a beköltözők hatalmas tömege, a még szervezni tudó és közösséget építeni akaró egyházak, amelyek a nyelv, az anyanyelv bástyáinak is bizonyultak.
A rendszerváltás a szabadságot kínálta, de egyetlen gyógyszertári magyar felirat a „Tudorban” világossá tette, hogy mi történt csendben és félelemben néhány évtized alatt. Még egy Fekete Márciusra futotta a többségi magyar vitalitásból farkasszemet nézve a román hadsereggel is, hogy aztán alig egy évtized alatt a riadalom és hamis illúzió következményeként harmincezer körüli magyar hagyja ott a várost az urban-legend szerint.
Ettől kezdve Vásárhely végképp megváltozott. Mutatják ezt az elmúlt negyedszázad választási eredményei.
Miközben vannak egyéni érdekérvényesülések, s vannak közösségi nekifeszülések is, a vásárhelyi magyarok elveszítették a hitüket, hogy sorsuk alakítói lehetnek. Azóta résztvevői, de nem alakítói a helyi történéseknek.
Ha be-betérek egy-egy templomba, melegség jár át, ugyanakkor megriadok az üres padsorok láttán. Ennél már csak a statisztikák riasztóbbak, a születések, keresztelések és halálozások összevetései.
A példát és mintát adni tudó rétegekből és családokból is elveszni látszik a vitalitás. Magyar embernek már két gyerek is sok. Vigasztalásnak kevés, hogy a többségi nemzet is hasonló cipőben jár. Nekik van utánpótlásuk a Kárpátokon túlról.
Egy közösség, ha megtörik életereje és hite önmaga sorsának alakítására, elindul az önfelszámolás útján. Egy közösség, amely elveszti nyitottságát a végtelenre, eszményeit és a megtartatásba vetett hitét, megtörik. Ahol törés van, oda nagyon kell a gyógyír. Ott már nem elég a verbális megnyilvánulás. Hit kell és hitből fakadó cselekvés. Élet és vállalás, hogy ne más adja szájba a szót, a romlottat, hanem tudja és merje megfogalmazni saját identitását. Sőt ennél is többet: legyen bátor megélni reménységének hitét.
Még nyitva a kegyelem ajtaja, hogy ne más adja a szánkba a szót, hanem Istentől vegyük el azt, ami a miénk.
Mindenhol. Vásárhelyen is.