Az utolsó pillanatban találtak rá arra a 28 éves férfira, aki három héten keresztül bolyongott egy amerikai sivatagban. Mikor megtalálták, inkább kibeszélte magát evés helyett.
Három hétig bolyongott a sivatagban egy amerikai autista - origo
A fiatalasszony kétségbeesve hívta fel anyját, hogy egy kicsit váltsa fel őt a gyermekeknél, mert úgy érzi, lassan begolyózik. Örökösen csak a kicsik nyavalygását hallgatja, a férjére nem számíthat, az még hétvégén is dolgozik. Legalább addig jöjjön el az anyja, hogy ő, a fiatalasszony elmehessen fodrászhoz. Az anyja azt felelte, hogy szívtelenség a lányának követelőznie, hiszen nagyon jól tudja, milyen beteg ő, az asszony. Megmondta ezt a város legjobb pszichiátere, dr. X. Y. is, hogy szó sem lehet megerőltetésről, meg lelki megrázkódtatásokról, hiszen épp most készül kigyógyulni súlyos depressziójából. De ő amúgy is tudja, hogy mindenki meg akarja ölni. Erre a vonal túlsó végén már csak meglehetősen egyhangú, de annál dühítőbb pittyegés válaszolt.
A súlyosan depressziós nő remegő kezének alig volt képes parancsolni, de azért nagy nehezen sikerült beütnie a híres pszichiáter lakásának számát. Az utóbbi időben naponta többször is hívta ezt a számot, így már lassan kívülről tudta. A pszichiáter fiatal kis felesége vette fel, mostanában mindig csak vele sikerült beszélni, azzal az áldott doktor úrral nem. Érzett valami kellemetlen távolságtartást az asszony hangjában, de erről nem akart tudomást venni. Úgy vélte, az a jó néhány ajándék, amit a pszichiáter fiatal kis feleségének küldött, feljogosítja őt az úgymond baráti beszélgetésekre. Előpanaszolta hát, a lánya milyen kíméletlenül és leplezetlenül kívánja az ő halálát. Hosszasan ecsetelte aztán a lány felnevelésének nehézségeit annak idején, amire a pszichiáter fiatal kis felesége néha egy „öhöm”-mel reagált. Amikor a súlyosan depressziós nő sokáig erőltette, hogy válaszoljon végre a kis feleség, az azt felelte, nagy szívtelenség egy gyerektől, ha az anyja halálát kívánja, de az anya nyílván félreértett valamit. Nem szabad rögtön ilyen rosszra gondolni. Közben a pszichiáter fiatal kis felesége arra gondolt, hogy az ura le fogja őt szúrni ismét, amiért hagyta magát megint belevonni egy beszélgetésbe – egy beteggel! Meg kellett volna mondanom, hogy az uramhoz forduljon, gondolta, miközben egyik-lábáról a másikra állt. Az ajtócsengő mentette meg, sietve elbúcsúzott, de míg a kagyló a készülékig ért, hallotta, hogy a nő tovább beszél.
A pszichiáter kis felesége fogadta a postást, aztán némi remegéssel a gyomrában beütötte az elismert tanár és kutató számát. A tanár barátságosan köszöntötte, mire ő elmondta, hogy néhány adatra lenne szüksége a szakdolgozata befejezéséhez, és milyen nagy segítség lenne, ha nem kellene azok miatt a fővárosba utaznia. A tanár hangja rögtön több fokkal lehűlt, s elmondta, hogy a kutatást csinálja ki-ki magának. Az illető adatok kikutatása neki is évekbe telt. Hozzáfűzött még egy hosszú magyarázatot a kérdéses tárgyban, ami a fiatal vidéki nőnek nem felelt meg a kérdéseire, de legalább éreztette a tanár, hogy mekkora tudással rendelkezik az adott területen. Végül azzal fejezte be, hogy szakdolgozatot nem lehet telefonon keresztül intézni, és csak jöjjön fel a kedves kollegina a fővárosba.
Az elismert tanár és kutató fülében még ott csengett a „kedves kis kollegina” sértődött köszönöm-je, amikor dohogva felvette a kagylót, és felhívta a tudományos folyóirat főszerkesztőjét. Nagy nehezen kapcsolták az illetőt. Az elismert tanár arra kérdezett rá, vajon mikor jelenik meg végre tanulmánya a tudományos folyóiratban. Már nem egy, de két hónapja várja a főszerkesztő válaszát, ami mégiscsak hallatlan. A főszerkesztő a torkát köszörülte, mire az elismert tanár már szinte kérlelve hozzátette, hogy a főszerkesztő is tudja, milyen fontos lenne ez a publikáció a habilitációja szempontjából. A főszerkesztő nagy körítéssel elmondta, mennyi anyag van, és még nem tudja, még semmit sem tud mondani. „De majd jelzek”, tette hozzá többször is.
A tudományos folyóirat főszerkesztője e beszélgetés után idegesen végigsimított arcán. Nehéz lerázni az ilyen szemtelen alakokat, gondolta, majd a farmerzsebéből előkotorta a vízvezetékszerelő mobilszámát. A főszerkesztő házat épített. A mobilon át elég rosszul hallotta a vízvezetékszerelő hangját, de azért gyorsan eldarálta, hogy a szerelőnek feltétlenül jönnie kellene holnap, mert a csempések már nem akarnak tovább várni. Igazán össze kellene hangolni ezeket a munkákat. A vízvezetékszerelő azt felelte, nem hiszi, hogy holnap menne a dolog, de megpróbál beszélni azokkal, akik holnap várják, hátha elhalasztható lenne a munka. Nem ígér semmit, de ha tud, megy. A vonal másik végén a férfi, aki házat épített, még nekikezdett valami olyasminek, hogy tudnia kellene biztosra, hogy ott legyen, ha jönnek, de a vízvezetékszerelő egy „viszhall” kíséretében kinyomta a mobilt, mert vezetett.
Amikor enyhült a forgalom, a vízvezetékszerelő benyomta a felesége számát. Az asszony hangja enyhén sírósnak tűnt, de a vezetés miatt a férj sietve rátért a lényegre. Gyorsan elmagyarázta, hol találja a felesége az ügyfélnek a telefonszámát, aki holnap várja őt. A feleség hívja fel, és ha lehet, mondja le a holnapi munkát, mert máshová kellene menni. A vízvezetékszerelő felesége, a súlyos depressziós asszony lánya azt felelte, hogy semmit sem fog megkeresni. Már megőrül a gyerekektől, meg hogy örökösen egyedül van velük otthon. Senkire nem számíthat soha. Azzal levágta a kagylót.
Odalenn a földön csillogtak a tekla gyöngyök. A kicsi az imént szakította el a nyakláncot. Most ott incselkedett a sok gyöngy a napsugarakkal. A fiatalasszony letérdelt, még érezte torkában a sírását. Mély sóhajtással elkezdte fölszedni a gyöngyszemeket a földről. Még így, a hisztérikus elkeseredése utáni letörtségben is feltűnt neki, milyen különös: nem találja azt, ami ezeket a láncszemeket összeköti. Pedig kellett valami, ami összekötötte őket…