1915-ben született Lőrincze Lajos, aki a Pápai Református Kollégium diákja, majd tanára volt, utóbb pedig két emberöltőn át a magyar nyelvművelés emblematikussá váló alakja. A Pápai Kollégiumra mint „nyílt, humanista légkörű” iskolára emlékezett, mely „meghatározó, maradandó és pozitív útravalót adott”.
Magyar Nyelv Hete konferencia a Refiben Pápán – refi-papa.hu
Felteszem, nem Berzsenyivel kezdődött a borongás azon, miként indult romlásnak a hajdan erős magyar. Szidjuk az erkölcsöt, szidjuk a szellemiséget, a kultúrát, és szidjuk a nyelvet. A nyelv romlásával együtt a nyelv halálát is megjósolják sokan. Búsongnak az egykori szépség elvesztésén. Ugyanakkor örök vita marad az, mi a nyelvészek dolga: egyszerűen feltérképezni a nyelvet, és figyelni állandó változásait, vagy ülni egy nyelveszmény felett, és őrizni foggal-körömmel.
A nyelvi szabályok és betartatása miatti viták az örök neológus és ortológus szembenállás más nyelvekben is, amiben az utolsó szó joga minden esetben a hétköznapi nyelvhasználónál marad. Miközben a német nyelvészeknek sokáig a hajuk égnek állt, mert sokan a hosszú mondatokban nem voltak hajlandók a hátrahagyott igerészeket a nyelvtanilag őt megillető helyre jutatni, hiszen már különböző mondatrészek elhangzottak, mire egy-egy igekötőcske sorra került volna. Ezért a nyelvhelyességet lassanként felülírja a beszélői logika. (Ezt a jelenséget hívják Ausklammerung-nak.) Ám a megszokás éppúgy úr marad, hiszen az új német helyesírási reform egy óriási bukta lett, az 1996-os bevezetéskor nem lehetett elfogadtatni sem a sajtóval, sem az átlag nyelvhasználókkal, s mára számos ponton át kellett dolgozni.
A magyar nyelvi eszmény alapja egyrészt szellemi örökségünk, a nagy irodalmi hagyományok, másrészt egy idealizált paraszti kultúra nyelvi, kifejezésbeli gazdagsága. Mindkét örökségünket folyamatosan temetik és siratják. Pedig az nyilvánvaló, hogy a lehetőségek és a kívánalmak szerint maga az ember határozza meg azt a stílust, ami egy bizonyos korban uralkodó. Az ötvenes években a lelkészegyesület lapjában egy dohogó lelkipásztor éppenséggel azt tette szóvá, milyen rossz szokás az „édesanya” szó használata. Hiszen – mondta ő - az az anya lehet akár egy gonosz, mostohalelkű nőszemély is. Más korok kívánalma éppen az ellenkezője volt: a minél díszítettebb, érzelmileg túlfűtött kifejezés, vagy a szinesztéziák halmozása.
A nyelvi kifejezés gazdagsága nem kizárólag kulturális kérdés. A nyelvi stílusoknak is van divatja, korszelleme. Ma nem a szóvirágok és metaforák tömkelege a jellemző arra a nyelvre, amelyet nyilvánosság előtt használunk. Lehet, hogy egyszer visszatér az az idő, amikor a dagályosság lesz az érték, vagy újra beköszönt a szóvirágos, múltba révedő megfogalmazások divatja, a Sütő Andrásos modor hatását még a mai napig érezzük. Az a sokat emlegetett „kincs”, a régi paraszti kultúra maradványa, amelyet egyben az ősi magyarság zárványának is tekintenek, egy olyan eszmény, ami gyakorlatilag csak foltszerűen volt jelen a falusi közösségekben. Valójában a paraszti világban is voltak a szónak mesterei, néhány kiválasztott, néhány őstehetség, aki ha kellett, felszólalt egy-egy ünnepségen, ha kellett, vőfély vagy násznagy volt. A falu nem hivatásos szónoka, vagy ha gazdag képzelet társult a szóbeli kifejezés tehetségéhez, akkor mesemondó lett.
A szóbeli beszéd gazdagsága és kereksége egyrészt kulturális, másrészt személyes képesség kérdése. Van, akinek ehhez tehetsége van, s van, akinek nincs. Ugyanez jellemző természetesen az írásbeli kifejezőkészségre, és nem is fedi egymást feltétlenül e két adottság. Falun is így volt rég: volt, aki úgy beszélt, hogy maga az élő szó egy kész matyóhímzésnek tűnt, más meg, mintha doronggal ütne.
Tévhit az, hogy ma nem születnek különleges szóképek, metaforák, humoros körülírások. Nemrég pár szót váltunk a gazdasági hivatalban dolgozó fiatal hölggyel, aki a kétségbeesést így fejezte ki: „aztán az embernek kamillázik a szeme”. Rákérdeztem, mert ez az én fülemnek is új volt. A kifejezés viccesen kapcsolja össze a könnyező szemet, a szemgyulladáskor gyógyírként alkalmazott kamillás borogatást, s egyben csökkenti a kijelentés súlyát. Hiszen mondhatná azt: "majd elsírom magam", de ehelyett egy humoros kifejezéssel iróniát kölcsönöz kijelentésének. Ez tulajdonképpen a nyelv leleményességének egyik bizonyítéka, amely minden közhiedelemmel ellentétben nem vész ki, amíg emberek beszélnek és nem gépek.
És most jöjjön a szokásos közhely: a digitalizálás, a technikai eszközök elsatnyítják a nyelvet. Bizonyára igaz lenne ez akkor, ha kikapcsolnánk az emberi tényezőt, de a nyelvet mégiscsak emberek beszélik. A digitalizáltság azért nem teszi üressé és mechanikussá az életet, mert az emberek számára nem a gép, nem a chip, nem a processzor, nem a ventilátor fontos, sőt, a többség a mai napig nem érti az 1-0 rendszerét sem. A használók egyrészt informálódnak és szórakoznak, vagy a mindennapi élet apró-cseprő dolgait intézik a pénzfelvételtől az ajtónyitásig, és mindenek előtt kommunikálnak. Hogy ezt milyen stílusban teszik a gép segítségével, az nyilván nem nyelvi, hanem gondolkodásbeli kérdés.
Ne azt vizsgáljuk, ki milyen formában fejezi ki magát egy SMS-ben: akinek a cég nem fizeti a telefondíjat, igyekszik rövidíteni – ez természetes. Az üzeneteiben is esetleg hosszabb magyarázat helyett elküldhet egy emotikont, mert nincs többre ideje, kedve. A kérdés az, egy élő beszélgetésben, egy szónoklatban, egy hozzászólásban, egy írásbeli munkában meg tudja-e fogalmazni pontosan, érzékletesen azt, amit szeretne elmondani? Sőt: tud-e őszinte és szellemileg igényes lenni írásban és szóban?
Egy rövid történet kívánkozik még ide: Megyek a belvárosból kifelé, ez már a szociális lakások világa. A sarkon fiatalok csoportosulnak, egyikőjük mobiltelefonja fölé hajolva. A fiatalok középiskolás korúak, ránézésre nem gimnazisták. Egyikőjük egyszerre odaáll elém, és azt kérdezi: Elnézést, meg tudná mondani, hogy a "mondjad" szót "gy"-vel,vagy "dj"-vel írjuk? Mondom: "dj"-vel, és még hozzáteszem, hátha később hasznát veszik, hogy a "mond" szó a szótő. Megköszöni, és boldogan ordibálja: "dj"-vel. Írd "dj"-vel!