Idén 48 jelölés érkezett az Év Fája versenybe, ezek közül tizenhármat juttatott a döntőbe az Ökotárs Alapítvány szakmai zsűrije. Az idén nyolcadik alkalommal szervezett vetélkedő olyan fákra hívja fel a figyelmet, amelyek különleges szerepet töltenek be a jelölő közösség életében.
Egy öreg körtefa. Zánka egyik szőlőhegyén, a Várhegyen, egy erdei tisztás közepén, egy magányosan meghúzódó, bogárhátú pincéből átépített nyaraló előtt áll. Talán anyai nagyapám, vagy még inkább dédapám ültette. Nem emlékszem, hogy valaha is a gyümölcséből ettem volna. Ma már csak néhány zöld ágában van némi élet, megfáradt, s tulajdonképpen születésétől fogva eldőlni készülő törzsét már csak vastag kérge tartja... Igen, jellegzetesen előrehajló törzsével, fejét alázatosan meghajtva mintha valamit még halkan súgni, mesélni szeretne a világnak, még utoljára... Hallgassuk csak...!
Nem magamról szeretnék beszélni, hanem mindarról, amit ebben a hosszú XX. században, itt a Várhegyen hallottam, láttam, átéltem. Még csemete koromból a kapák csörgésére emlékszem legélénkebben. A szőlőhegy tele volt kisebb-nagyobb vörös kövekkel, bizony, a szorgos kapáknak zajos csatákat kellett megvívniuk a termőfölddel, hogy aztán majd finom, édes szőlőt szüretelhessen a szegény, de szorgos gazda és annak családja... A pincében forrt a bor. Oda viszont nem volt könnyű bejutni, mert a gazda olyan furfangos kovácsoltvas zárszerkezetet készíttetett, amely hatásosabb védelmet nyújtott, mint a mai, legmodernebb zárak. De igazából nem is lett volna erre szükség. Más idők jártak még akkor errefelé. Boldog békeidők...
Később, ifjú koromban átéltem a II. világháborút, a második nagy világégést. A Sztálin-orgonák fényében tisztán láttam, ahogy éjnek idején a gazda családja itt, az erdő mélyén, a vastag pincefalak mögött talál menedéket. Majd hosszú, vészjóslóan, gyanúsan csöndes évek, évtizedek következtek. A várhegy néma csendbe borult. Nem csörögtek a kapák, nem énekeltek a szüretelők és nem zörgette, piszkálgatta, feszegette a nagy fekete pincekulcs sem a bűvös, őrdöngős zárat... Mi történhetett? Csak fél füllel hallottam, a nagy ritkán erre járó falubeliektől, hogy az üreg Siffer szőlőjét államosították, ő pedig még maradék borával együtt belesavanyodott az ötvenes-hatvanas évekbe... Az sem vigasztalta, hogy valamicske kis földet azért meghagytak neki, meg persze az elhagyott, roskadozó, düledező pincét... Nem, évekig a környékére sem jött a Várhegynek, pedig alig egy félórányi járásra élt innen, feleségével és két leányával.
Legszívesebben meglett férfikoromról, a 70-es évekről beszélek, mesélek... Szótlan gazdám „szájából élő vője”, egy fiatal, energikus, falusi református pap a fejébe vette, hogy egyre gyarapodó családja számára egy kis szerény nyaralóvá varázsolja át az öreg pincét. Ezekben az időkben, ezeken a nyarakon, reggelente fejsze csattogására ébredtem. A lelkes családapa utat készített az erdőn át. Aztán elkészült a nyaraló is, igaz villany és víz sohasem volt benne, de volt kakasülője... Igaz, ott csak a pelék hancúroztak, főleg éjszakánként... Hej, de szomorú voltam, mikor egy-egy nyár végén a mellőlem, alólam kiguruló autóból még hallottam valamelyik virgonc gyermek hangját, ahogy elköszön, hogy „szia Várhegy, mindjárt jövünk...!”
A legnagyobb öröm viszont akkor töltött el engem, amikor „egyháztörténeti idők tanúja” is lehettem...Mikor Krisztus üldözött vagy éppen csak megtűrt egyházát, családját láthattam itt táborozni. Néhány, az Államnak behódoló, hivatalos egyházzal dacoló fiatal lelkésszel és sok-sok gyermekkel és fiatallal, akik az ország különböző tájairól érkeztek, sőt, jöttek még Kárpátaljáról, Erdélyből, de még Hollandiából is! Lombkoronámmal örökre magamba szívtam felejthetetlen tábortüzes esték áhítatait, csendes beszélgetéseit és vidám, felszabadult énekléseit... Igen, láttam, ahogy innen a Várhegyből új életek indulnak el a mezítlábas Názáreti Jézus nyomában...
Majd újra magamra maradtam... S jó néhány újabb és újabb évgyűrűt kellett belém rajzolnia a Teremtőnek, amíg újra megindult itt az élet, igaz, már nem annyira, s nem annyian, annyiféle helyről jöttek a gyermekek, mint előtte, a hőskorszakban... Az egykori szőlősgazda lánya tartott itt gyermektáborokat. Akkor már lehetett. Nem olyan messze innen, az egykori úttörővárosban tartottak is egy hetedhétországra szóló ifjúsági találkozót, de arról én már nem sokat tudok...
Megöregedtem. A Várheggyel együtt. A világ elrohant, s az egyház is csendben elballagott mellettünk... Én itt maradtam... Már csak évente egyszer-kétszer téved erre egy-egy közösséget kereső család vagy éppen magányra vágyó családtag... És sok mindenről tudnék még beszélni... Madárfüttyös reggelekről és szentjánosbogaras éjszakákról, égető nyarakról és dermesztő telekről, könnyű álmokról és ólomsúlyú valóságról, szerelemről és elmúlásról, igen, a mulandó világról, magamról, egy lassan elkorhadó öreg körtefáról... és az egy örök Istenről...!
Hozzászólások