Az amerikai parti őrség tegnap egy lakatlan mikronéziai szigeten, Kelet-Fajun talált rá az augusztus 17-én Weno szigetéről Tamatamra indult párra. Keresésüket 19-én kezdték meg, azóta pedig két repülőgép, valamint tizenöt hajó segítségével egy fél Magyarországnyi területet (16571 négyzetmérföldet, azaz közel 43 ezer négyzetkilométert) vizsgáltak át, mielőtt az apró sziget parti homokjában meglátták volna az SOS feliratot.

Homokba írt SOS felirat mentette meg a hajótörötteket - 24.hu

Tudod, mit? Most gondolj az élet igazi hajótörötteire...! Akiket nem keresnek egy egész Magyarországnyi területen sem és akik nem jeleznek sem ilyen leleményes, sem pedig hétköznapi módon... Akik nem egy lakatlan szigeten húzzák meg magukat néhány napig, hanem közöttünk élnek, városunkban-falunkban, ismerőseink között vagy éppen családjainkban, évekig, évtizedekig... S akiket nem a tenger vetett ki a partra, hanem a társadalom vagy maga nagybetűs ÉLET...

 

Gondolj azokra a párokra...! Akiknek nevét hallva, s hogy mi történt velük, erőltetett, de jól nevelt csodálkozással kérdezel rá, hogy tényleg...? Elváltak...? Pedig olyan mintapárnak tűntek... Nem látszott rajtuk, hogy boldogtalanok lennének... Hogy gáz van... Pedig lehet ám, hogy csak annyi hiányzott, hogy a szokásos hogy vagytok?-kérdésnek ne fogadd el ennek a sziámi-válaszát, hogy, köszi, megvagyunk, hanem egy kicsit megerőszakolva a beidegződést, a megszokottat, az illemet, áss egy mélyebb, őszintébb, igazibb kommunikációs csatormát...! Jó, tudod, mit? Üljünk le és beszélgessünk úgy, ahogy legutóbb talán középiskolás korunkban...! Most, ne akkor, amikor már visszafordíthatatlan a baj... Dumáljunk a házasságról, a közös tapasztalatokról, arról, hogy szerinted, mire figyeljek, min próbáljak meg változtatni...? Tudom, apró dolgok ezek... Egy őszinte, segítő szándékú baráti beszélgetés... Egy csepp a tengerben... De lehet, hogy az emiatt már más tengerben, megváltozott lelki környezetben, új életszemlélet-folyamatokban már nem fog elsüllyedni a hajó... A házasság hajója...

Gondolj arra a felnőtt ismerősödre, akiről (nem akivel...) beszélgetve, a neve mellé már te is hozzáteszel vagy valamilyen tudományos hangzású, orvosi diagnózis-félét ( a depressziótól a különböző autoimmun betegségekig) vagy egyszerűen, hétköznapiasan, hogy... Hát ő... Beteg... Bolond... Bekattant... Megzizzent... Nem normális... Szóval, hogy is van ez? Ilyen könnyen lemondunk róluk? S dobjuk ki őket a maguk kis külön szigetére...? Pedig talán csak egy kicsivel több türelemre, empátiára és odafigyelésre lett volna szükségük... Addig, amíg látják maguk körül, a környezet részéről az elfogadás, a bizalom, a megértés jeleit... Addig, amíg látják értelmét annak, hogy küldözgessék a maguk S.O.S.-jelzéseit... Addig, amíg ők maguk nem hiszik el magukról, hogy menthetetlenek...

És gondolj arra a tizenéves gyerekre... Akiről azt látod nap mint nap, hogy mindene megvan... Csak éppen a sokat emlegetett chapman-i szeretetnyelvekből nem jutott neki... A dicsérő szavakból... A csak rá szánt időből... A jelképes, meglepetés-ajándékokból... A szívességekből, amikre nem is számít... S a testi érintésekből, egy kézszorításból, egy őszinte ölelésből...  És csodálkozol, és el sem tudnád képzelni, hogy bizony ő is benne van abban a 30-40 %-ban, akik a középiskolások között legalább az „ártatlan” parti-drogokat kipróbálták... Akit már nem tudsz és nem is nagyon akarsz követni a facebook-on, hogy merre jár, milyen képek, gondolatok, szellemiségek között... Akit talán még elintézel azzal, hogy ez már „más (de)generáció”, de akiről nem tudhatod, hogy már most a maga kis lakatlan szigetének a rabja... Mert elhagyatott és magányos, és lélekben mindenki távol van tőle...

Szóval figyeljük még jobban a jelzéseket, az S.O.S.-eket... Mert tényleg az a helyzet, hogy közelről, a tömegben, a családban vagy a neten nehezebb meglátni, mint egy lakatlan sziget homokjában... Felülről...riszto