Német és skandináv mérések azt mutatják, hogy sok lelkészben erős a fölöslegességérzet. Sokan azt érzik, hogy hiába igyekeznek, beszélnek, törekszenek, az emberek közönyösek, ráadásul könnyen megítélik. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a lelkészek nem feltétlenül bírnak biztos egzisztenciával, márpedig egy négy-ötgyermekes családban fontos lenne a tervezhetőség. A kicsiny, megfogyatkozó közösségekben, peremvidéken nem könnyű a helyzet, tehát egészen összetett problémáról van szó.
Ennek az írásnak a főbb „tételei” eredetileg 2012-ben jelentek meg a Reposzton. Azért szedtem most újra elő, mert olvastam a Bogárdi Szabó Isván püspökkel, Zsinatunk lelkészi elnökével készült interjút, amely a lelkipásztori krízistudatról- és életérzésről szól. A püspök emleget német és skandináv példákat is, de – személyes tapasztalatok alapján – bőven hozhatnék amerikai mintákat is. A püspök rámutat arra, hogy összetett jelenségről van szó. Valóban, minden túlzás nélkül állítható, hogy a mai nyugati keresztyénséget egyfajta általános krízistudat hatja át, s a jelenségnek a leginkább kitett áldozatai a lelkipásztorok. A krízist nyilván mindenki egyénileg éli át és meg, s ezért a probléma lélektani-individuális természetű is, s mint ilyent, valamiképp kezelni kell. Ugyanakkor szembe kell nézni azzal a már elég régóta tartó kihívással – amely szerintem az általános krízistudat valódi és végső oka – ,hogy a nyugati keresztyénség drámai hanyatlása, sőt bizonyos fokú összeomlása elképesztő nyomás alá helyezi a keresztyén öntudat hivatásszerű hordozóit, a lelkipásztorokat. Felveti azt a kérdést, hogy mit kezdjünk magának a történeti keresztyénségnek a krízisével? Magyarán, mit kezdjünk azzal a korszellemmel, amelyben ma a keresztyénség – s annak reprezentatív képviselője, a lelkipásztori társadalom – találja magát? Ez az újraközölt írás ilyen szempontból közelíti meg, s próbálja meg – néhány megjegyzés erejéig – értelmezni az általános keresztyén, s azon belül a lelkipásztori krízistudat jelenségét.
- A református lelkipásztor az egyház teológiai öntudatának a hordozója. Ez a szerep mindenekelőtt az igehirdetésben nyilvánul meg. Az igehirdetésben megnyilvánuló egyház a lelkipásztoron keresztül a szó bibliai értelmében vett egyház, azaz a „világból” kihívottak közösségének a megnyilvánulása. Ilyen értelemben a lelkipásztori szerep mindig is kilépés a konkrét történeti meghatározottságokból, s ekként, lelkipásztornak lenni mindig is azt jelenti, amit mindig is jelentett, konfrontációt a „világgal”, a világért. Az egyház más: túlmutat az önagában vett emberi történeten.
- Ám ugyanakkor az egyház, amelynek öntudatát a lelkipásztor hivatott kifejezni, mégis csak a „világban” valósul meg, azaz társadalomtörténeti jelenség is. Nincs az egyház számára elkülönített történelem. A mindenkori lelkipásztori lét alapfeszültségét az adja meg, hogy az egyház teológiai öntudatát a történelemben kell képviselni. Ezért a lelkipásztori lét alapvető kérdéseit szerintem mindig az Ige - történelem - egyház viszonylatában kell értelmezni. A lelkipásztori szolgálatban mindig a történelembe helyezett egyház az, aki szolgál.
- Ha viszont ez így van, a lelkipásztor ma sem adhat számot magáról úgy, mint saját közösségi történetétől eloldott, tisztán teológiai identitás. Fogalmilag fel lehet ugyan építeni egy "tisztán" teológiai lelkipásztori identitást, de ha figyelmen kívül hagyjuk az egyház történelembe vetettségét, valóságos léthelyzetünket értjük félre. A lelkipásztori önértelmezésre, még ha egyébként teológiai megalapozottságú is, igenis alapvető befolyást gyakorol az a konkrét történeti helyzet, amelyben az egyház öntudatának képviselőjeként a szolgálatát végzi.
- Magyar református lelkipásztornak lenni ma mindenekelőtt, és meghatározó módon, egy ötszáz éves hagyományban való részvételt jelent. Ez a részvétel objektív módon létrejön azzal, ha lelkipásztor felmegy a szószékre, s teljességgel független attól, hogy szubjektíve maga a lelkipásztor tudatában van-e ennek a hagyománynak, vagy nem. A lelkipásztori szolgálat nem magánvállalkozás, hanem egy történeti folyamatban önmagát megvalósító hagyományközösség megnyilvánulása. Ha nem így lenne, ma nem lenne református egyház.
- Ezért, noha a lelkipásztor az egyház teológiai öntudatának a hordozója, azonközben egy társadalomtörténeti hagyomány öntudatának a kifejeződése is. Ez a hagyomány viszont nem feltétlenül tükrözi minden tekintetben az egyház teológiai öntudatát. Ebből fakad a mindig jelenlévő és feloldhatatlan ellentmondás a látható és a láthatatlan egyház között.
- Ez a közel félévezredes hagyomány ma a lassú elhalás nyilvánvaló jeleit mutatja. A mai lelkipásztori lét egyik meghatározó tényezője ehhez a hanyatló hagyományhoz való egzisztenciális hozzákötöttség. Ez a történeti valóságban azt jelenti, hogy az egyház elvesztette potens, önmagát folyamatosan és automatikusan újraépíteni képes társadalmi bázisát, minek következtében az egyházias maradványtársadalom a lelkipásztorral az élen a túlélési kényszer hihetetlen nyomása alatt él.
- Azt kell mondjam, hogy a lelkipásztori identitást, életérzést, önértelmezést, sőt, az általános egyházias közérzetet (mentalitást, magatartási reflexeket, egymás közti viszonylatokat) ma erőteljesebben befolyásolhatja a haldokló hagyomány okozta túlélési kényszer, mint egy olyan valóságértelmezés, amely ezen hagyomány szétesésére adott teológiai reflexió.
- A keresztyénség általános térvesztése, ezen belül a hagyományos magyar református egyháztársadalom lassú, de folyamatos felmorzsolódása, a történeti keresztyénség megállíthatatlannak tűnő marginalizálódása óriási lélektani nyomás alá helyezi a lelkipásztorokat, akik ebben a sokszor tényleg kilátástalannak tűnő, szubkulturális történeti helyzetben a történeti keresztyénség krízisét saját krízisként élhetik át, sőt, szélsőséges esetben a történeti formációk megrendülését akár az Ige igazságának megrendüléseként, s kimondatlanul, vagy öntudatlanul is, a keresztyénség végeként is értelmezhetik.
- A lelkipásztori önértelmezésre nézve nincs veszélyesebb egy olyan, egyébként ma bevett történelemértelmezésnél, mint amelyik a történeti keresztyénség széteséséből a keresztyénség végére, azaz a keresztyén üzenet igazságtartalmának összeroppanására következtet. Ez gyakorlatilag és valóságosan a jövő feladását jelentené. Igenis, a történeti keresztyénség bomlásának a lelkipásztor az áldozatává válhat.
- Ez nyilvánvalóan lélektani kihívás is, amely ellen a pszichológia eszközeivel is küzdeni kell.
- Ám mégis, számomra mindenek előtt teológiai kihívásról van szó. A kérdés pedig az, hogy miként értelmezzük teológiailag a nyugati keresztyénség mai helyzetét.
- Ma sem nyílik meg számunkra más, csak a hit mint a történelemértelmezés egyetlen eszköze. Igen, a hit, amely kritikusan meghalad minden szekuláris világképet, s amely a keresztyénségben nem csak átmeneti történeti formációt lát, hanem éppenséggel a történelem értelmére vonatkozó ma is érvényes üzenetet.
- Innen nézve a nyugati keresztyénség történeti helyzetét, én inkább hosszú, a felvilágosodás óta tartó átmenetről beszélnék, amelynek a végét még nem lehet látni. Ez az átmenet kétségtelenül lélektani próbára is teszi a történeti egyháztársadalmat, ide értve a lelkipásztorokat is. Ez az átmenet kétségtelenül kritikus, óriási lélektani kihívás, főleg akkor és úgy, ha a történeti egyházi formációk feloldódását magának az egyháznak a végső sorsával azonosítjuk.
- Mégis: Ha Isten a történelem ura, akkor talán köze van ahhoz is, ami az Ő egyházával történik a történelemben.
- Nem a történeti keresztyénség krízise, és annak lélektani következményei önmagában a probléma. Az igazi krízis akkor következik be, ha a krízis már nem az Isten által adott teológiai kihívás, hanem az önmagában vett történelem végzete.
A nyugati keresztyénség drámai hanyatlása kétségtelenül romboló és deformáló lélektani hatással van a lelkésztársadalomra is. Ezt a helyzetet a pszichológiának is kezelnie kell. Ugyanakkor a történeti keresztyénség sorsa az egyház teológiai önértelmezése számára is nagy kihívás. Ami engem illet, a történeti keresztyénség bomlásának átmenetként való értelmezése megnyitja az utat a szekuláris történelemszemlélet kritikus meghaladása felé, másrészt a történeti egyháziasság feloldódásának a folyamatát is más megvilágításba helyezi. Számomra a nyugati keresztyénség történetének hitben megfogalmazott újraértelmezése a valódi ellensúlya az egyébként tényleg működő negatív lélektani hatásoknak. Ez a szemlélet nem teszi feleslegessé a pszichológia fáradozását, sőt nagyon is oda kell figyelni a kétségtelenül szaporodó válságtünetekre. Ám ugyanakkor a lélektani krízis egyháztörténeti jelensége impulzust is hordoz az egyház számára egy magasabb szintű, teológiailag megalapozott történelemszemlélet felé.
Ha én ebben a hitben látott történetben nem hinnék, már rég nem lennék lelkipásztor. Semmi kedvem egy történeti végjáték tragikus szereplőjévé válni. De Krisztus feltámadt. S ez nem egy hittani tétel, hanem az objektív valóság. Ez a Kijelentésben számunkra megnyíló tudás a végérvényes jövőről alapot ad a mai általános korszellem kritikus meghaladására, még akkor is, ha a történeti keresztyénség, s azon belül a lelkipásztori társadalom a nyugati társadalomfejlődés nyilvánvaló vesztesévé is vált, annak minden romboló hatásával és következményeivel együtt.
De miután itt hosszú, akár évszázadokon át tartó folyamatokról van szó, érdemes a történeti keresztyénség, s benne a lelkipásztori társadalom helyzetét nagyobb összefüggésekbe is helyezni, ami talán segíthet a kétségtelenül létező, körültekintő és bátor lélektani figyelmet is igénylő nyomás elhordozásához.