A stoppolás szinte egyidős a modern közlekedés megszületésével, és hosszú évtizedek óta olyan szubkultúra, amely sajátos szabályok és törvények szerint működik.
Stoppolás – kisokos:
Legalitás: Európa legtöbb országában legális. Van, ahol támogatják (pl.: Hollandia), van, ahol megtűrik (Németország), de van, ahol kifejezetten büntetik (pl.: Nagy-Britannia, Amerika egyes államai)
Hol stoppolj: benzinkutaknál vagy autópályák bejárati kapuinál, olyan helyeken, ahol az autós egyszerűen meg tud állni
Hol ne stoppolj: belvárosban nem érdemes. Utak mellett sose állj meg: amellett, hogy balesetveszélyes és az autósok nem tudnak megállni, még pénzbírságra is számíthatsz!
Jelzései: feltartott hüvelykujj és célállomást jelző tábla (Európában), mutatóujjal az útra mutatás (Amerika sok államában), felfele tartott tenyér (Afrikában)

    Az autópályák vándorai – Így stoppolj Európában! - player.hu

Magunknak mesélem. Nekünk, akiknek most van néhány percünk és felugrunk a netre, hogy megnézzük, mi újság a nagyvilágban. Persze, lehet(ett?) máshogy is: Állni az út szélén, batyuval a háton, kitartott kézzel. Várakozva. Kiszolgáltatottan. Kitéve az emberek jóindulatának. Nem tudva, hogy meddig maradok, meddig jutok, hol borul rám az éj... (Nem, nem migráns voltam...) Turista. Stoppos. Potyautas. 1992 nyarán. Elmesélem, hol jártam, mit láttam, milyen élményekkel és érzésekkel tértem haza. Rövid leszek...

 

Magunknak mesélem. Nekünk, akiknek néhány klikk és virtuálisan óriási távolságokat járhatunk be, s szerezhetünk mindenről információt. Én meg szóltam anyáméknak. Olyasmit, hogy teológus barátaimmal megyünk -szervezett utazás keretében, mikrobusszal- Nyugat-Európába néhány hétre... S már álltunk is kint az M1-esen Győrnél, egy szép szőke lánnyal, Krisztivel... Az első éjszakát az osztrák-német határ közelében töltöttük, majd néhány napot Stuttgart mellett egy kempingben, ahol Kriszti anyukája egy büfében mosogatott. Mi meg jégkrémet árultunk napi 100 márkáért... Táguló horizonttal folytattuk utunkat... Franciaország. Itt arra emlékszem, hogy Lyon közelében egy francia kommunista legényember udvarában sátoroztunk, s este szólt, hogy ő korán elmegy hazulról, zuhanyozzunk le, reggelizzünk meg, vigyünk el mindent a hűtőből, amire szükségünk van, a kulcsot pedig tegyük a virágcserép alá... Észak-Spanyolország, baszkföld. Itt tudtam meg, hogy az ETA nem csak egy női név meg egy porszívómárka... Madrid. Prado. Tiziano. Sisyphus. Aztán kő nélkül, de nagy hátizsákjainkkal mentünk tovább, nyugatra. Salamanca, katedrális. Még tovább, s megérkeztünk utunk egyik célországába, Portugáliába. („Portugália? Kakukkfűillata volt...” -írta Faludy a Pokolbéli víg napjaimban) Coimbrában belekeveredtünk egy fiesztába, Portóban vettünk egy-egy üveg portói bort szuvenír gyanánt, Lisszabonban nagyon sokat kellett gyalogolnunk, majd kinéztünk a térképen délen egy tengerparti falut - Armacao de pera- és itt letáboroztunk egy hétre. Nyár volt, gyönyörű... Következett utunk másik álma, Marokkó! Visszagondolva, milyen érdekes: Elhagyva életünkben először Európát, a hajón egy magyar-svéd disszidens honfitársunk arra akart rábeszélni, hogy ne menjünk haza, telepedjünk le Észak Afrikában... A királyi városok, Rabat, Fez, Meknes és Casablanca... A film pereg tovább: Életszagú piacok, zsúfolt vonatok, tiszta mecsetek, piszkos motelek. Arab világ. 1001 nem volt, csak hét nap és hét éjszaka, s indultunk is hazafelé. Gibraltár, majd végig a Földközi tenger partján. Ettük a 3 napos marokkói száraz kenyeret, szedtünk hozzá dinnyét, a motoros rendőr csak mosolygott, aludtunk citromültetvényen, álltunk fél napokat a széles sávú (nem, nem internet...) autópályák szélén 50 fokos hőségben és álmodtunk magunknak egy könnyű és kerek világot, (füves)cigifüstben, egy kamion szűk fülkéjében... Aztán miután Barcelonában körbecsodáltuk a Sagrada Familiát, odamentünk egy magyar kamionoshoz:

- Elvinnél minket? Meddig mész?

- Haza, Pestre. Gyertek, szálljatok fel!

- Győrött kitennél?

Az egyik parkban jegyzeteink segítségével összegeztünk: 35 nap, 7 ország, kb. 6500 km, 120 autó, 7-800 DM, ez akkor átszámítva kb. 40.000 Ft volt, azaz fejenként húsz – ha jól emlékszem...

 

Magunknak mesélem. Nekünk, akiket a rendszerváltás utáni évtizedekben próbáltak elringatni Európa multi-kulti bűvöletében (most már árnyaltabb a jövőkép...), de ott és akkor, 92 -ben az út széléről nézve tényleg színes volt a világ: élénkzöldek és rikítópirosak voltak a marokkói berber szőnyegek, melyeket az először mondott ár egytizedéért vittünk el végül. Gabraltáron szürkék a sziklák. Portugáliában vörös a bor (tinto vino), fürdőszoba-kékek a csempék a házak falán -kívülről és sárga bőrű volt az a kínai fogorvos, aki betömte a fogamat az egyik éjszaka. A spanyol határnál lerobbant fehér mikrobuszokban fekete csadorból villantak ránk vendégmunkás arab asszonyok szemei. Most is számban érzem a hosszan barna francia bagett finom ízét. Az aranyszínű német búzasört. S látom a mérgeszöld osztrák legelőket Krisztián kamionjából, melynek visszapillantó tükrére egy nemzeti színű szalag volt kötve.

 

Magunknak mesélem. Nekünk, akik egy élményhajszoló világban élünk, akik keressük a videomegosztó portálokon a „véletlenül felvett” vérfagyasztó jeleneteket, a gyerekek irányítják a gyilkolós játékok hőseit, az egyszerűbb emberek pedig thrillerek és akciófilmek segítségével igyekeznek pótolni mindazt, ami gyorsan lepergő unalmas életükből kimaradt... Hát mi ez alatt a bő egy hónap alatt tényleg átéltünk néhány izgalmas és (élet)veszélyes pillanatot: Amikor a spanyol-portugál határ felé közeledve a bennünket felvevő, de végig komor kamionsofőr egyszer csak elővett egy pisztolyt, beletett két lőszert (egyiket Krisztinek, másikat nekem? -gondoltuk...), majd eltette a kesztyűtartóba... Amikor valahol Malaga környékén, kb. 3 ezer km-re otthonunktól, a nagy melegben és tehetetlenségben egyszer összevesztünk, a Kriszti fogta a cuccait, előrement, s a távolból csak annyit láttam, hogy leint egy autót és beszáll... (Aztán néhány perc múlva visszajött – nekem örökkévalóságnak tűnt, éveket öregedtem!) Amikor Marokkóban az egyik kis város sötét sikátoraiban éjszaka kerestünk szállást, s minden kapualjban a szőke hajra kellően bevadult, cédrustermetű, izmos, ébenfekete (kongói?) bőrszínű fiatalemberek próbáltak segíteni... Amikor szintén Marokkóban jöttek hozzánk az utcagyerekek, akik hajnalban összeszedik a hidegben megdermedt skorpiót, hogy még a reggeli órákban eladják a gyanútlan turistáknak kedves ajándéktárgyként – szerencse, hogy olvastuk az útikönyvek figyelmeztetését... S a végére hagytam a legdurvábbat: Amikor Sevilla alatt, Andalúziában egy bedrogozott sofőr vett fel minket... Szerpentineken vergődtünk padkától padkáig, alattunk tátongó szakadékok, mellettem egy minden kontrollt elvesztő fickó a volán mögött, mögöttem a hisztéria rohamot produkáló útitárs, én meg hol imára kulcsoltam, hol pedig a szemem elé kaptam a kezemet, várva e földi pokol végét és a mennyei boldogság kezdetét... Remegő fejekkel, kezekkel, lábakkal szálltunk ki az „őrült spanyol” autójából, s estünk össze, az út szélén....

 

Magunknak mesélem. Nekünk, reposzt-olvasóknak, akik valamilyen mélységben Krisztus által -gondolom én- érintve vagyunk... Szóval már akkor, ezen az úton is többször megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy ez a stoppos lét, életforma párhuzamba vonható a keresztyén élettel! Igen, állni az út szélén... Valahol a periférián... Állni és várni... Tehetetlenül és kiszolgáltatottan... Látva, hogy elmegy melletted a világ... A fősodor... Érezni, hogy lenéznek téged vagy átnéznek rajtad... Mert te más módját választottad az előrehaladásnak... Talán a célod is más... Nem e világi... „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid. 13, 14) Aztán az is érdekes tapasztalat volt, hogy amikor az ember már eljutott addig a lelki stádiumig, hogy nem vesznek fel, itt halsz meg az út mellett – mindig akkor tolat vissza érted, feléd, hozzád egy autó! Tanulni a reményt... Az Istenre hagyatkozást... Az elégséges tudást... Meg hogy mindig legyen benned egy dal, amit dúdolsz magadban... Pl. azt a jól ismert Bojtorján-nótát, hogy „Még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel, a holnap még olyan szörnyen messze van, az országút a lábam alatt és fölöttem az ég - ez a két dolog, amit tudok biztosan...”

Hozzászólások