A nők körében szép számmal akadnak olyanok, akik vagy a szülés idő előtti megindítását, vagy a terhesség vége előtti császármetszés elvégzését kérik orvosuktól, pedig a szakemberek szerint a gyerekek fejlődése nagy veszélynek van kitéve, ha akár csak pár héttel is a terminus előtt születnek.
Kockázatos lehet az idő előtt megindított szülés – mno.hu
Az állami kórházakban 41, a magánklinikákon 60 százalék a császármetszések aránya. A román kismamák valóságos nyomást gyakorolnak rájuk azért, hogy császármetszéssel hozhassák világra a gyermekeiket, és még a neves professzorok sem mernek ellentmondani ezeknek a kéréseknek.
Abban a pillanatba, amint meghatározatlan félelmeink irányítják életünket, veszélybe kerül az élet maga. Mintha csak a viszonylagos jólét és biztonság éppenhogy megnövelné rettegésünket a veszélyektől, a tragédiáktól, a rossztól és fájdalomtól. Mindenképpen igaz ez arra, amit ma hazánkban gyermekvállalásnak hívnak. Miért is csodálkozunk, hogy egyre kevesebb gyerek születik? Hiszen a legtöbb édesanya és szülő folyamatos aggodalmak között éli át a gyermekáldást.
A hisztéria a fogantatással kezdődik. Egyre több olyan pár van, akik az első lépésnél, a fogantatásnál komoly kudarcokat élnek át. Egészségügyi okok éppúgy szerepet kapnak itt, mint az első gyermeket vállaló nők egyre idősebb kora, a környezeti ártalmak. De megkockáztatom: a méh műtéti piszkálgatása egy-egy vetélés után szintén nem segíti elő, hogy megtapadjon később a megtermékenyített petesejt. Van itt aztán persze rengeteg lelki akadály, mintha teljesítmény-kényszer alatt állnának a szülők. „Most, vagy soha! Mindjárt kimegyünk az időből, és még nincs gyerek.” Közben pedig rettegnek, mert már jó előre felkészíti őket a külvilág, hogy nehéz lesz a gyerekkel, sokba fog kerülni, és még a babaholmik hagyján, de majd az egyetem! Akkor aztán kapard össze. Eldobható, vagy mosható pelenka? Albérlet vagy kollégium? És az autizmus, meg a Down-kór? Sorjáznak az elbizonytalanító részletek.
Ha mégis sikerült a nagy álom, és megfogant a gyerek, a következő hónapok állandó rettegésben telnek el. Nehogy elvetéljen az édesanya, nehogy valami baja legyen a magzatnak. Egészséges-e, ép-e, jól fejlődik-e? A hiba lehetőségét felerősíti a terhesség-gondozás, és annak körülményei. Az egészségügy minden kismamát potenciális betegnek tekint, sőt olykor egyszerűen páciensnek, akinek szót kell fogadnia. Az ajánlott vizsgálatokat el kell végeztetni, sőt úgy tűntetik fel, mintha kötelezőek lennének, ha valaki egy aprósággal bekerül a terhespatológiára, azonnal hálóingre vetkőztetik, és betegként slattyog a folyosókon, mintha az ikerterhesség, vagy a terhességi diabétesz ezt indokolttá tennék. Az egészségügyi rendszer egyelőre nem tud másképp, hiszen ez az alapfeladata, bár látszanak a reménységet mutató jelek, hogy a várandósság a természetes életkiváltságok egyike lehet egyszer talán még Magyarországon is.
Statisztikát arról nem lehet készíteni, hogy a várandósság alatti szorongások milyen mértékben járulnak hozzá a császármetszéses szüléshez. Egy pszichológus-csoport talán készíthetne erről egy kis felmérést. Amikor sok kismamával találkoztam, elég volt a várandós szemébe nézni, egy kicsit beszélgetni, látni a kezét, testének akaratlan jelzéseit. Le tudtam borítékolni előre, ki fog császárral szülni. Sajnos, sejtéseim bejöttek. A leendő édesanya szorongásai, lelki kiegyensúlyozatlansága, valami belső bizonytalanság már előre elárulta, hogy valami félre fog menni a szüléskor. Biztos, hogy nem könyörögték ki. Egyszerűen megállt a szülés menete, beállt egy pont, ahol nincs tovább, vagy – és ezt most jól tessék megérteni, abban a pillanatban, amikor a szülész-nőgyógyász saját félelmeinek engedve azt találta mondani, hogy előkészítteti a műtőt, ezek az édesanyák nem mondták ki azt a fontos szót, hogy „Nem kell!” Tudom, mit beszélek, hiszen én magam annak idején kimondtam, és a mai napig nem tudok elég hálás lenni annak a fiatal, törékeny asszonykának, aki akkor vonagló testtel, de érezte az erőt a további kínlódáshoz.
Mindenki tudja, hogy a császármetszés csak indokolt, különös esetekben szükséges. Mindenki tudja, hogy akin császármetszést hajtanak végre, sokat veszít általa. De még mennyit veszít az a gyerek, aki nem természetes úton születik meg! Hogy mégis engedünk a csábításnak, a külső befolyásnak, hogy mégis elhisszük, hogy épp a mi esetünkben nem lesz semmi baj, és ez így lesz jó, a lehető legjobb: ez egy nevetségesen szemellenzős viselkedés. Mintha az édesanyák a szüléskor is ugyanazt az imamalmot hajtanák megállás nélkül: túl idős vagyok, nagy a baba, mi lesz, ha oxigénhiányos lesz, jaj, vihetem a kisegítőbe! Mi megy végbe ilyenkor a fejekben? Miért nem azt hajtogatja: nem szeretném, ha nem tudna szopni, nem szeretnék esélyt adni az allergiáknak, az asztmának, az elhízásnak! Magamhoz akarom ölelni azt a kis gyermeket, amint megszületett!
Tudom jól, nehéz ezt mondani. A nő a szüléskor végtelenül kiszolgáltatott lény. Segítőkre kell hagyatkoznia. Sok múlik az ő szakmai és emberi tudásukon.
Több anyakönyvet áttanulmányoztam egykor. Falukon bábának eleinte a megesett asszonyok álltak, később egyre komolyabb követelményeket támasztottak a bábákkal szemben. A 19. századtól vizsgát is kellett tenniük. Az én falvaimban jó bábaasszonyok dolgoztak. Ez abból is kiderült, hogy gyakorlatilag ismeretlen volt a gyermekágyi láz mint halálok. Később egy német városvezetés alkalmával hallottam, hogy ott is csupán a nagyon szegény rétegek asszonyai kerültek kórházba szülni. Aki oda jutott, örülhetett, ha élve megúszta. Nem csak a gyermekágyi láz miatt, de az orvosok kedvelt kísérleti terepe is volt a szülészet.
Az otthoni szüléseknél természetesen haltak meg gyermekek. A legtöbb újszülött nem fulladás, vagy egyéb szülési komplikáció, hanem egyszerűen a korai világra jötte miatt halt meg. Többnyire a „gyenge”, az „erőtelenség” okok szerepeltek náluk. Ikreknek többnyire semmi esélyük nem volt a megmaradásra, pedig az általam vizsgált anyakönyvekben előfordult valahol a 19. század nagy népesedési boom-jában hármasiker-születés is.
Császárszülésről viszont nem találtam feljegyzést. Félelmetes az összehasonlítás korunkkal, mikor is Magyarországon a szülések több mint 30%-a császármetszés, noha számos ellenjavaslat, és felszólítás történt. Az a legújabb hír, miszerint Romániában ez az arány állami kórházakban 41%, magánklinikákon pedig 60% jól jellemzi a befolyásolhatóság méreteit, amikor a kényelem és divat lesöpri a józan észt a porondról. Pedig nem kicsi a tét! Egész életre kiható életminőségi és mentális kérdésekről van szó.
Ahogy a várandós kismama szorongásai, avagy kiegyensúlyozottsága egyaránt hatással van arra, mi fog történni a szüléskor, úgy a szülés minősége nagyban hozzájárul, miképpen boldogul majd gyermekével, milyen nehézségek lépnek föl. Most csupán férfiolvasóim kedvéért írom le az egyik alapigazságot: A szülés fáj. Nincs mese, a szülés fájdalommal jár, mégpedig a legtöbb nőnél igenis összehasonlíthatatlan erejű fájdalommal. Senki ne ítélje el azt, aki ettől megijed, aki azt mondja, nem bírja ki. Nincs arra se felkészülés, se rutin, hogyan kell elviselni különösen a passzívabb, hosszabban tartó vajúdási időt. Abban a pillanatban, amikor a gyermek elindul kifelé (ezt hívjuk kitolási szakasznak), a legtöbb nőben hihetetlen boldogsághullámok indul el, ereje egyszerre megsokszorozódik. Pedig ekkor is fáj. Elképesztően, oly nagyon, hogy a nő közben egy normál fájdalmat már fel sem vesz. Fájdalommal szülsz… Ezt mondta az Úr, miközben gondoskodott arról, hogy ez a fájdalom egyben csodálatos hormonokat indítson útjára az emberi testben, amik örömöt, fájdalomfeledést, anyaságot hoznak. Miközben óriási teljesítményt visz véghez az anya, abban a pillanatban, hogy megszült, már indul a gyors gyógyulás felé. A legtöbb helyen megkapja gyermekét, becézheti, sírhat, imádkozhat, nevethet és megkönnyebbülhet. Aztán elviszik megtörölgetni, nagyjából megvizsgálni azt a pislogó kis újszülöttet. De anyja hallja onnan a másik helyiségből, hogy sír. S éppen arra a sírásra, csakis az ő most megismert gyermekének hangjára lassanként elindul a tej a melléből. Mire odaér a gyermek, már tapogatózva odateheti kis száját, és elgyötört, fáradt arcocskájával odabújhat édesanyja forró testéhez.
A császármetszés ehhez képest egy ridegebb való. Hiába nem gyötrődik annyit az édesanya a szülés folyamata közben, a műtét jóval lassabb gyógyulást hoz. Akit elaltatnak, az első időben kimondottan teherként éli meg, hogy maga gondoskodjon gyermekéről. Fájdalom, mesterségesen előidézett kába fáradtság és a bizonytalan érzése uralja az első napokat. Barátnőm, akivel egy napon szültünk, mesélte, hogy amikor ránézett császármetszéssel megszületett kislányára, azt kérdezte magától: „Ez hogy került ide?” Napokig maga elé meredt az édesanya, igyekeztem hozzá többször bemenni, nehogy mélyüljön ez a pillanatnyi depresszió.
A császármetszés utáni lábadozás mindenkit jobban megvisel, mint gondolta előzőleg. Pedig micsoda megkönnyebbült örömöt láttam leolvasni a nők arcáról, amikor kiderült, hogy műtétre kerül a sor. A szülés után aztán az örömből lett az üröm. Az édesanya saját baja mellett többnyire szembesül azzal is, hogy nem indulnak el a természetes hormonális folyamatok. Ez elsősorban a szoptatást nehezíti meg, de nyilván a gyógyulást is lelassítja. Ha nincs tej, nem tud szopni a csöppség. No, itt aztán kezdődnek az igazi nagy bajok. Ezek persze már nem fájnak a szülés körül segédkező szakembereknek. A hetekig tartó sírás, a tápszer körüli dilemma, az édesanya teljes elbizonytalanodása és kétségbeesése, önértékelésének csődje, nos, ez már legyen mások gondja.
Legközelebb erről (is) mesélek.
Hozzászólások