Jönnek. Mit jönnek? Itt vannak! Főleg fiatal férfiak. De nők is meg gyerekek, némelyik asszony itt szül meg. Más a bőrszínük, más a ruhájuk, lehet, hogy más a vallásuk is, nem értjük a nyelvüket, nem ismerjük a kultúrájukat.Nem tudjuk, mit akarnak. Tovább menni? Itt maradni? Elvenni a munkánkat? Bántani? Élősködni a nyakunkon? Tovább menni és elvenni a magyar kivándorlók munkáját Németországban meg Angliában? Sokan félnek tőlük, és ez érthető. Ijesztő minden, ami szokatlan, új, ismeretlen. A pályaudvaron hálózsákokban alvó idegenek százai. Sokan vannak és sokfélék. Biztos van köztük bántalmazó és olyan, aki soha nem ütné meg a feleségét. Aki veri a gyerekét, és aki nem. Aki lop, és aki becsületes. Mélyen hívő, és látszatvallásos. Szelíd és erőszakos. Egészséges és beteg. Lehet, hogy van köztük az Iszlám Állam terroristája. Eddig is lehetett az bárki érvényes papírokkal, turistavízummal. Lehet, hogy van köztük erőszaktevő.
Igen, sok-sok veszély leselkedik ránk. A legnagyobb, hogy a félelmünk vezet, nem az emberségünk. A félelem jogos, hiszen annyi minden lehet. Lehet, hogy egy itt maradt bevándorló gyereke bántja majd a kislányomat. Lehet, hogy tényleg új népvándorlási hullám vagy muszlim hódító törekvés indult útjára. Ebben nem vagyok kompetens. Abban igen, hogy mit teszek azokkal, akik itt és most segítséget kérnek: egy tányér levest, egy üveg vizet, egy takarót éjszakára. (...) Amit nem tudok: megoldani a kérdést. Megállítani az áradatot. Békét teremteni a háborús övezetben. Olvasok okokról és megoldásokról, rágódom rajta, de nincs hatalmam fölötte. Csak a saját félelmem fölött. Csak az egy üveg víz, a tányér leves meg a takaró fölött.
Kis Judit Ágnes tisztázta a kompetenciáját. Hosszú folyamat végén vagyok. Az elején a félelmeim, amelyek nem igen csillapodtak. Ha tehetném hermetikusan lezárnám a határt. Még a madár is vízumért állna sorba a Vatikánban. De lehet, hogy Krisztus apostolai is. Menet közben a ráció. Nem okos dolog idegen kultúrájú népekkel keveredni. És szerintem nincs létjogosultsága a mi kultúránkban a muszlim és egyéb keleti vallásoknak, melyekben éppen a miénk felszámolása van kódolva. Aztán a remény, hogy a nagy Európai Unió majd tudja. Ujjal mutogatni az olaszokra, görögökre, most éppen miránk. Menet közben harag. Tesze-tosza kormányintézkedések, tesze-tosza ellenzék, és most érzés szerint önző politikusok, "mindegymilyen" színekben. Védjük a határt, kultúrát, emberiséget, szabadságot, bármit, csak a másikon lehessen ütni. De közben már régen állnia kellene a konténer és sátorerdőknek egy-egy helyen, ahová viszonylag jobb körülmények között várhatják sorsuk jobbra fordulását. Mi egyháziak is dilettánsok vagyunk. Ha állami feladatokat és szakmapolitikai feladatokat nem is tudunk átvenni, de legalább zsigerből, a régi reflex elindulhatna. (Tudom, hogy hála az Istennek, sokaknál elindult) Nézz az ő szemével. Tudod samaritánus.
Itt több ezer ember reménytelenül küzd a nyomorával. Okoskodhatunk, elméleteket gyárthatunk, hogy miért. Az uniós politikusok képmutatása sem újdonság. Ez nyilatkozatháború, hogy ki a hibás, ki a felelős. De közben meg meghalnak. De könyörgöm koncentráljunk az élőkre. Na itt az elég.
Köszönjük a civileknek, akik bátrak voltak civilnek lenni. De megköszönöm mindazoknak akik a helyükön, legyen bármilyen politikai szereplő, a feladatukat végzik. Mindenki a maga helyén, a magáét. Tegyék. Jól teszik. Tegyék jól. Az állam viselkedjék államként. A vasút vasútként. A rendősök rendőrként. Az emberek emberként.
De most a Keleti-pályaudvar szimbolikus hely lett. Nem a külföldi híradások miatt. Olyan koncentrált a tragédia, hogy ebbe nem csak a hányatott sorsú migránsok, menekültek, de a helyi emberek is bele fognak rokkanni. Ez "világháború". Eddig menekülésnek, népvándorlásnak, de innentől olyan piszkos háborúnak kell nevezni, ahol nincs vidám vég. Aki túléli, majd és kérdezi a másikat hol álltál, tudunk-e valami vigasztalót, reménytelit mondani. Tudjuk-e azt mondani, hogy az Élet pártján. Az Áldás pártján.
Az nem lehet, hogy emberek ilyen kiszolgáltatottan (a szülőföldjüktől, ideológiáktól, polgárháborútól, bürokratáktól, naptól, széltől, éhségtől, szomjúságtól, haragtól, indulattól, bizonytalan hírektől, hamis reménységtől, hamis álmoktól) vergődjenek.
Miért félünk? Azért, mert váratlanul ráébresztettek bennünket, hogy mi sem vagyunk jobb emberek. Nem is rájuk haragszunk, hanem a saját tehetetlenségünk és hitetlenségünk keltette feszültséget irányítjuk rájuk. Nincs identitásunk és nincs erőnk jól csinálni. Nincs összefogás. Ők polgárháborúból, nyomorból jönnek és mi pont ugyanolyan zavarodottak vagyunk, ha nem jobban. Ők tudják mit akarnak. Nekünk fogalmunk sincs. Ha megismernénk azt ami ide juttatta őket, talán már nem is a migránsok zavarnának minket, hanem attól a háttérhatalomtól rettegnénk.
Nem is lesz jóvá semmi, míg csak a félelmeim irányítanak. (Jó pár dolgot gondoltam, mondtam, írtam erről az utóbbi hetekben, amelyek igazságtartalma, kérdése szerintem aktuális továbbra is. De ebben a pillanatban nem lehet lényegesebb, hogy amiről jól dönthetek, Isten szerint, azt megtegyem) Ennek a csapdahelyzetnek véget kell vetni.
Cseh Tamás "Világ Mamikájának Dala"
Amikor a sokasághoz értek, odament hozzá egy ember, térdre borult előtte,
és ezt mondta: „Uram, könyörülj a fiamon, mert holdkóros, és nagyon szenved, mert gyakran esik a tűzbe, gyakran a vízbe is.
Elhoztam őt tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani.”
Jézus erre így válaszolt: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt ide!”
Ekkor Jézus rákiáltott, és kiment abból az ördög, a gyermek pedig meggyógyult még abban az órában.
Akkor a tanítványok külön odamentek Jézushoz, és megkérdezték: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?”
Ő így válaszolt: „Kishitűségetek miatt. Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! - odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.
Ez a fajta pedig nem távozik el, csak imádságra és böjtölésre.”
Máté evangéliuma 17,14-21