A várandós anya depressziója a magzat mentális egészségére is hat - derült ki egy nagy léptékű brit vizsgálatból.
A sötétség és butaság korában tilos volt az áldott állapotú, avagy várandós nőket nyugtalanító hírekkel terhelni. A leendő édesanya körül mindenki vigyázott a kiejtett szóra, óvta ijedtségtől, megrázkódtatástól, nyugtalanító élményektől. Suttogás, száj elé tett mutatóujj, óvó kéz az édesanya fején. Mert a sötétség és butaság korában általános hiedelem volt, hogy óvni kell a leendő édesanyát, s akkor rajta keresztül megóvjuk a születendő gyermeket is. A tudomány először megmagyarázta az új kor hajnalán, hogy mindez ostobaság, a fejlett kor fejlett nője egyszerűen legyen öntudatos, és lehetőleg dolgozzon – amíg kinyúlik. Természetesen senki nem vett észre eleinte összefüggést a gyakoribb koraszülések és az új típusú nő életmódja között. Cigaretta, némi kis italozás, munkahelyi hajszoltság, több műszak a nő életében a munkahelytől az otthoni helytállásig? Ugyan már kérem! Az új kor új nője fütyül a nehézségekre, elvégre ő csak egy biológiai összkomplexum, mechanika ha úgy tetszik. Benne van a gyerek, aztán majd kijön. A géptől sem kérdezzük, hogy jól érzi-e magát. Ugyebár…
Mindig megmosolygom, amikor a tudomány bebizonyítja azt, amit évszázadokon keresztül tudtunk, sőt tudta a Biblia, tudta minden nő, amúgy ösztönösen. De be kell bizonyítani kíséreltekkel, modellezéssel, számtalan módon azt, amit egykor tudtak, csak éppen a nagy racionalizmus eltörölte a józan észt. Nemrég egy nagyléptékű brit pszichiátriai vizsgálat mutatta ki azt, amit ezen a pénteken, tehát 18-án a Német Alváskutatási- és Alvásterápiás Társaság éves konferencián egy jénai kutatócsoport klinikai és egyéb vizsgálatok után szintén bebizonyított. A széleskörű vizsgálat azt igazolta, hogy – röviden összefoglalva – a méhen belüli stressz hosszú távon növeli az embrió stresszhormon-szintjét, az agyfejlődésben olyan folyamatokat indítva el, melyek később betegségeket idéznek elő. A magzati korban megélt stressz később a depresszió, illetve más betegségek – magas vérnyomás, szívbetegségek, cukorbetegség - szempontjából jelentős rizikófaktor. A kutatás emellett érdekes megállapításokat tett a modellezésre használt gyógyszerről. A Betamethason nevű szerről van szó, amelyet a koraszülésre hajlamos édesanyák esetében alkalmaznak a megszületendő gyermek tüdejének gyorsabb kifejlődésének elősegítésére, így növelve a koraszülött életbenmaradási esélyeit. A kutatás igazolta a gyermekorvosok tapasztalatát, miszerint a tüdőfejlődést elősegítő injekciók a későbbiekben számos betegség forrásai lehetnek, a gyakorlat szerint a depresszió és a magatartásproblémák könnyen a számlájára írhatók.
A neurológus szerint lényegtelen e tekintetben, hogy az anyaméhben az embrió szintetikus vagy természetes stresszhormont kap. Az eredmény ugyanaz. A holland Tilburgi Egyetem kutatói példaképpen kimutatták, hogy a terhesség 12-22. hetében a túlzott stressz-hatás a magzat érzelmi és kognitív fejlődésére nagyon rossz hatással van, még 20 év múlva is kimutatható az ekkor az anyaméhben átélt stressz. A kutatók sietve hozzáteszik, hogy azért nem kell pánikba esni, egy kis stressz egyáltalán nem árt, és a tüdő fejlődését biztosító injekciók is nagyon fontosak, plusz a szokásos bla-bla-bla.
A nagyszerű Kopp Mária kutatásaira kell csak gondolnunk, aki bebizonyította, milyen szoros kapcsolat van a még meg sem született gyermek és egy egész társadalom rettenetes mentális és egészségügyi állapota között. Nem kell ahhoz kísérleti juh, hogy bebizonyíthassuk: egy életen keresztül hordozza a szülők keresztjét az, aki bekerült a nagy stressz-présbe – legyen az a háború, a front, az ötvenes évek, a padlássöprés, az édesapa veséinek leverése, a börtön, a modernkori rabszolgamunka. A sor sajnos tetszés szerint folytatható. Az eredményhez nem kell juh-kísérlet. Itt van a társadalom, mint egy óriás-modell, és szépen példázza azt, amit azóta is megpróbálnak bizonyítani. Majd megijedve a felismert eredménytől, banalizálják. Arról van ugyanis szó, hogy a leendő édesanya lelki helyzete meghatározó élmény a magzata számára. A jó élményt a továbbiakban még erősítheti mindazzal, amit anyai szeretetnek nevezünk, s amibe gyakorlati gondoskodástól kezdve a szoros kötődésig, a lelki immunerősítésig sok minden beletartozik. Könnyű azonban úgy viselkedni, ahogy ma általános a társadalomban: az anyát egyedül felelősé tenni azért, hogy egészséges legyen megszületendő gyermeke. Amíg osztani kell az észt, nagyon okosan meg tudjuk magyarázni, hogy a kismamának vigyáznia kell magára. Sőt, számtalan orvosi és védőnői vizsgálat teszi ezt egyértelművé. Akár ki is plakátolhatjuk, hogy az állam felkészült a kismamák megvédésére. Azt persze minden anya tudja, hogy ezek a vizsgálatok milyen nagymértékben megnövelik a stressz lehetőségét. Előre feltérképezik az összes születési rendellenesség lehetőségét. Amikor elmondják, hogy mi minek a kiszűrésére szolgál, máris beléverik a félszet az anyába. Érdemes lenne széleskörű vizsgálatot készíteni annak kimutatására, vajon a rendszeres terhességi vizsgálatok, az SZTK-várakozás, a számos tortúrának is beillő vizsgálat egy-egy kritikusabb korban lévő anyánál mennyire növeli meg a koraszülés-, illetve a császárszülés arányát azokkal szemben, akik valamilyen okból kivonják magukat a vizsgálatok alól, noha nem rossz körülmények között élnek.
Csakhogy ma a terhes nők ellátása éppoly intézményesült, mint ahogy az ember megszületése, vagy halála. Azok az outsiderek, akik más utat szeretnének bejárni, sokszor abszurd büntetést szenvedhetnek el. Az intézményesült terhesgondozás azt mondja, hogy ennek így kell lenni. A társadalom pedig örül, mert íme, a terhesgondozás majd gondozza a terhest. Az aggódó leendő apukák, akik sápadtan próbálják megsegíteni feleségüket, még csak-csak megpróbálnak a maguk gyámoltalan módján óvó védelmet nyújtani a szerettüknek. A nagycsalád ugyanakkor már rég nem áll ott, hogy ideális körülményt biztosítson a várandós anyuka számára. És itt elsősorban nem a dolgok materiális oldaláról van szó, hanem éppen arról az óvásról, arról a burokról, amit a maga szeretetével egy család adhat a tagjai számára. A terhek megosztásáról, vagy akár a terhek átvállalásáról. A tapintatról. A figyelmességről. Az esetleges áldozatvállalásról, amit a másik javára teszek. Mert tudom, hogy ennek egy egész generáció számára jelentősége van.
És akkor még nem beszéltünk arról, mekkora jelentősége van a munkahelyi stressznek. Ki biztosítja az édesanya számára a lehetőséget, hogy a munkahelyén megóvja magzatát? Egy rossz társadalmi struktúrában, ahol a nő kénytelen, sőt akar dolgozni, már nem lehet kiszállni csak úgy, egyszerűen a mókuskerékből, amikor pedig a születendő gyermek egészsége is ezt kívánná meg.
A várandós nők felelősségére vonatkozó kutatások addig csak növelik „terhességüket”, amíg fel nem ismeri környezetük, s vele az egész társadalom, mennyire közös ez a felelősség. Nem kataklizmák korát éljük, nincs háború, és nincs diktatúra. Egy nehézségekkel is teli, de komfortban, jólétben bővelkedő kor gyermekei vagyunk. Mentálisan mégis mintha sokkal rosszabb lenne a helyzet, mint nagyszüleink idejében. Amikor kimondjuk azt a kegyetlen, de statisztikailag jól igazolható igazságot, hogy a mai nők nem tudnak szülni – ezt természetesen bővítve az aligazságokra, miszerint nem tudnak teherbe esni, nem tudják megtartani a magzataikat, nem tudnak egészségesen szülni, nem tudnak stressz nélkül nevelni stb. – akkor még számos más evidenciát is ki kell mondani. A mai nők ugyanis nem egymagukban felelősek mindezért. Mert a mai nők édesanyjai nem adják tovább – sok esetben nem is tudják tovább adni – a természetes szülés és gyermeknevelés titkát lányaiknak. A mai férfiak nem tudják eltartani családjukat egyetlen keresőként. A mai családokban az egymásról való családon belüli gondoskodás nem áll első helyen. Ha bármilyen probléma akad, szívesebben fordulnak a szakszerű ellátáshoz, és ezzel éppen az érzelmi segítség esik ki.
És ezzel eljutottunk egy nagy paradoxonhoz, ami ellentmond minden rációnak: az áldás terhes, ha nincs körötte az emberi szeretet számtalan megnyilvánulása. Az óvás, a féltés, az áldozatvállalás. Csupán egy jó hír van e tekintetben: minden ellenkező híreszteléssel ellentétben az ember nem egy megváltozhatatlan masina, ami csak romlani, amortizálódni tud. Az ember képes a tanulásra, még az érzelmi tanulásra is, legyen áldott állapotban lévő nő, legyen egykori stresszes kismagzat, legyen elidegenedett korban szocializálódott szülő, vagy nagyszülő. Mindenki képes az érzelmi tanulásra és fejlődésre. A magunkba fordulás, az önvizsgálat, a megjavulás iránti vágy pedig már nagyon is rámutat a keresztyén életmintára.
Hozzászólások