Mit lehet mondani ma pünkösdről egy közéleti blogon? Szinte semmit sem. Lehet beszélni arról, hogy az idén pünkösd ünnepén milyen említésre méltó események történtek. Lehet majd szólni arról, hogy a keresztyén egyházak reprezentatív képviselői miről beszéltek a prédikációikban – jól illusztrálva azt, hogy a keresztyén ünnepek üzenetének tolmácsolása az egyházak, a papok dolga. De erős túlzás lenne azt mondani, hogy pünkösdi történet maga akár csak halvány igényt is tarthatna arra, hogy a nyilvános közbeszéd tárgya legyen. Ez ugyebár nem téma. Pedig lehetne az.
Lehetne az, ha a magyar társadalom kulturálisan keresztyén része a keresztyénségben nem pusztán identitáshagyományt látna, hanem elkezdene magával a keresztyén üzenettel foglalkozni. Mert örvendetes dolog ugyan, hogy úgy tűnik, hazánkban még nem haltak ki teljesen a keresztyén hátterű kulturális önvédelmi reflexek, de mégis, itt lenne az ideje újratanulni a keresztyénséget.
Már csak azért is, mert keresztyén kérdésfelvetés az emberi sorsról egy jottányit sem vesztett aktualitásából – annak ellenére, hogy sokáig úgy tűnt, a szekularista-ateista világkép diadalmenete meg sem áll a keresztyén üzenet teljes elhalásáig. Ami történt pusztán annyi, hogy az örök létkérdések kikerültek az általános érdeklődés homlokteréből. Mintha bizony csak az lenne a kérdés, hogy mennyi pénzünk lesz holnap, s melyik párt melyik képviselője, vagy melyik világhatalmi erőcsoport reprezentánsa épp mit mondott, vagy hogy az emberben milyen biokémiai folyamatok zajlanak le, miközben érez, cselekszik és gondolkodik. Ezek persze fontos kérdések, csakhogy ettől még kérdés marad a kérdés, hogy ugyan, mi értelme ennek az egésznek. Úgy értem, magának az emberi létnek. Ha ugyan ebben a mai végzetes és általános beszűkültségben, amelyet ráadásul „felvilágosultságnak” neveznek, egy ilyen kérdésnek van még egyáltalán értelme.
Szóval jó, hogy harcosan védjük a keresztyén kultúrát, a hagyományainkat, de talán itt lenne az ideje feltenni azt a kérdést is, hogy voltaképpen miről is szól a keresztyénség? Azon túl, hogy a miénk, hogy a történelmünk benne gyökerezik, s hogy a mai történelmi körülmények között veszélyeztetve van, talán érdemes lenne újra megfogalmazni azt is, hogy mi is a tartalma annak a keresztyénségnek, amelyhez amúgy, kulturálisan, érzelmileg a magyar társadalom jelentős része tényleg kötődik. S ez, mármint az üzenet újrafogalmazása, már nem csak a papok dolga, mintha bizony csak ők lennének beavatva a nyilvános gondolkodás számára elzárt „dogmák” homályos és tovatűnő világába.
Ha valamit hiányolok a mai közgondolkodásból, akkor az az, hogy a zsidó-keresztyén kultúrában megfogalmazódó üzenetet bezárja a vallás világába, s ezzel valójában kirekeszti a normatív valóságértelmezések köréből. Holott a helyzet az, hogy a ma általánosan normatívnak tartott természettudományos, azaz a metafizikai horizonttól megfosztott világkép egy jottányival sem jutott előrébb az emberi jelenség végső jelentésének értelmezését illetően.
Na, ezért lehetne a pünkösd, mint ahogyan a többi keresztyén ünnep is, maga a zsidó-keresztyén kultúra üzenete is a közbeszéd tárgya. De mi lehet pünkösdben az általános üzenet az egyháziasság, a vallásosság körén túl?
Az például, hogy az emberi lét alapvető kérdései ma is megoldatlanok. Nem úgy áll a dolog, hogy vannak a „vallásos emberek”, akik úgymond hisznek, de ez az ő dolguk, elvégre lelkiismereti szabadság van. Hanem az a helyzet, hogy a biblikus keresztyén kérdésfelvetés az emberi élet végső értelmére vonatkozóan mindig aktuális és érvényes. Ugyanis fejlődés ide vagy oda, továbbra is nyitott kérdés, hogy Isten nélkül az egyetemes emberi sors megmagyarázható –e, avagy sem.
Más szavakkal, a metafizikai sík, vagyis az a feltételezés, hogy az emberi önértelmezéshez több kell, mint az ember maga, bizony nem vesztette el egyetemes létjogosultságát. Az Isten-kérdés soha nem veszti el általános érvényességét, még akkor sem, ha a ma mindent átható szekularista világkép száműzte az aktuális témák közül és az egyház gettó-kultúrájába zárta. Az emberi sors végső jelentése és értelme ma nem téma. Nem mintha nem lehetne az, hanem mert amiben ma élünk, a létfelejtés (Heidegger) korszaka.
Amikor a keresztyénség üdvtörténetről beszél, akkor egy olyan értelmezési keretet kínál, amely pont azt a logikai dilemmát oldja meg, hogy az ember kevés ahhoz, hogy önmagát magyarázza, hiszen akkor nem marad külső, az emberen kívüli viszonyítási pont, amelyhez képest az emberi jelenség egésze értelmezhető lenne. Az üdvtörténet, mint maga a szó is jelzi, nem arról szól, hogy mit tesz az ember a maga történetében, hanem arról, hogy mi történik az emberrel. Mert amit teszünk, s ami történik velünk, nem ugyanaz. Na, ez az a kérdés, ami ma teljességgel hiányzik a közgondolkodásból. Mi az, ami történik az emberrel, miközben éli a maga életét? Mi az ember történetének a jelentése?
Nem olyan bonyolult ez. Személyes életünkben is pontosan el tudjuk mondani, hogy mi mit tettünk, avagy nem tettünk. De hogy az egésznek mégis mi volt a jelentése, az értelme, csak utólag derül ki. Sőt, meglehet, idő jártával, a múltnak, vagyis annak, amit tettünk, vagy nem tettünk, új és új jelentésrétegei bomlanak ki, s végül már nem az a kérdés, amit mi tettünk, hanem az, hogy mi történt velünk.
Nos, a keresztyénség „csak” arra a mindig aktuális kérdésre válaszol, hogy mi történik velünk. Mármint az emberrel. Hogy mi ez az egész, amit emberi jelenségnek hívunk, s mi az értelme. S a keresztyénség azt mondja, hogy erre a kérdésre az ember soha nem tud válaszolni, csak akkor, ha összefüggésbe hozza önmagát Istennel. Igen, de milyen Istennel?
Nos – és ez itt a „poén” – egy, az ember számára aktív Istennel, aki ráadásul szeret. Aki úgy Isten, hogy kilép önmagából, s az ember számára elérhetővé teszi önmagát. Minden keresztyén ünnep erről szól, de a legérzékletesebben pünkösd, amikor Isten valósággal behatol az ember világába, s ezzel az emberi tudat számára egy új létértelmezési horizontot nyit ki. A metafizikai síkot.
Lehet ugyan ezzel vitatkozni. Ám ettől még kétségtelen tény, hogy az, amit általánosan zsidó-keresztyén kultúrának hívunk, a létértelmezésnek ezt a metafizikai síkját a mindennapok részévé tette. Mi több, maga az, amit kultúrának hívunk, abból a kultuszból nőtt ki, amelynek az alapja épp a metafizikai létértelmezés. Kultusz nélkül nincs kultúra.
A zsidó-keresztyén, azaz biblikus kultúra lényege pedig az a világlátás, amely nem az önmagában vett mindenkori itt-létet növelte már-már transzcendenssé, ahogyan ezt korunk ateizmusa teszi, hanem pont a fizikán túliból, a transzcendensből közelített a mindenkori jelen felé.
Mert időlegesen be lehet ugyan az embert zárni önmagába, de transzcendentális nyitottságát nem lehet megszüntetni. Na, ezért lehetne a pünkösd is a nyilvános gondolkodás része ma is, függetlenül attól, hogy a pünkösdi történet keresztyén értelmezéséhez ki hogyan viszonyul.
A kérdés ugyanis nem az, hogy mit hisznek a keresztyének, hanem az, hogy ma még értelmes dolog-e az emberi lét végső jelentéséért folytatott örök és lezárhatatlan egzisztenciális-intellektuális vívódást Isten valóságával összefüggésbe hozni? Ezt a kérdést teszi fel pünkösd is.
Persze, hogy az. Épp itt lenne az ideje a metafizikai sík rehabilitációjának. Ez lenne a valódi visszatérés a gyökerekhez. Amúgy, nem csak "vallásilag", hanem nagyon is racionálisan.