„Édesapám … nem szerette a protestánsokat, túl nyakasak voltak neki, túl evilágiak, akik számára, szerinte, Isten csak egy szófordulat, fontos szófordulat, a sorsukat kémlelik benne, de akkor is, és mindig meg vannak sértődve, az a férfias bú, ahogy ott leng, nem szerette ezt a plebejus gőgöt (édesapám), mintha a szenvedés Luther találmánya és követői kiváltsága volna, általában nem szerette édesapám a kurucokat, túl sok rőzseláng, nóta, kevés gondolkodás és munka, giccs!, giccs és nosztalgia, és önsajnálat…” (Esterházy Péter: Harmonia Caelestis 34.)
„Az ember azt hinné, az üldöztetés egyenlő a véggel, de én is úgy látom, hogy a szenvedéssel mindig fejlődés jár együtt.”
Célt adott a szenvedés – reformatus.hu
Sokat köszönhetek Esterházy Péter édesapjának. Sok jó mondatot. „Ha egyszer nincsen ott, ahol van…” – de ezt most hagyjuk!
Szeretem ezt a fenti bekezdést is. Például mert rájöttem, hogy nekem is van édesapám, aki viszont szereti a protestánsokat, pedig ő ismeri is őket. Lássuk be, úgy néha nehezebb. Ő mégis, és kitartóan, és már több, mint nyolcvan éve.
És azt is köszönöm Esterházy Péter édesapjának, hogy én meg megszerettem a labancokat. Hát… ez meg nekem nem volt könnyű! Túl sok kristálycsillár, kevés együttérzés, aranygyapjú és rizspor és önelégültség.
De mindezeket nem azért írom le, hogy eltereljem a szót, hogy megússzam valahogy: Esterházy édesapjának igaza van. Vagy inkább: van igaza is: Mindig meg vannak sértődve… Nosztalgia és önsajnálat… Igen, jól ismerem én is – Lelkészértekezletekről? Presbiteri gyűlésekről? Kerületi találkozókról? – ezt a lappangó, nyirkos sértettséget, elszánt kisebbségi érzést.
De hát mit tegyen az, akit megsértettek? Lehet-e más válasz a sértésre, mint a sértettség?
A szíriai protestánsok (kurucok?) mondatai arról tanúskodnak, hogy volna itt más megoldás is. Nem a menekülés, nem az árulás, még csak nem is a néma tűrés, felejtés, hanem az Istenbe vetett reménység. Reménység abban, hogy Isten nemcsak véget vethet a sértésnek, a szenvedésnek, de még akár értelmet is adhat neki.
Nem lesz könnyű! Úgy értem: nekünk. A háborúinkat elvesztettük, a forradalmainkat leverték, az országunkat széthordták, kelet-európaiak vagyunk… és Isten most még az évszázados sértettségünket is el akarja venni. Azt kívánja tőlünk, hogy mondjunk le Mohácsról, az ellenreformációról, Nagymajtényról és Rodostóról, Világosról és Trianonról, a Málenkij Robotról, a 301. parcelláról és az 54-es berni döntőről, adjuk át neki az évszázadok óta gonddal és felelősséggel ápolt sértődöttségünket, ezt a kipróbált és otthonos szomorúságot, és higgyük el, hogy Ő, a Fontos Szófordulat, ezek helyett nyugalmat, derűt és megelégedettséget ad majd. Hát kell ez nekünk?
