Tusványos a legkomolyabb fesztivál és a leglazább szabadegyetem a Kárpát-medencében. A rendezvénnyel kapcsolatban magasak az elvárások, több tízezer vendég várható"…
A rendezvény idei mottója "A biztos pont". A hosszú vita után választott mottó arra utal, hogy "egy recsegő-ropogó világban" nagyon fontos a politika számára is, hogy megtalálja azt a biztos pontot, amelyből "ki lehet fordítani a megoldást".
Legendás helyszíneknek legendái is vannak. A rendszerváltás hajnalán, ami a múlt században, sőt a múlt évezredben volt, néhány addig csak turistaúton és nem ritkán a román kommunista diktatúra tortúráin átesett Erdély-járó fiatal, akinek vagy családi kötődései voltak, vagy a hagyomány iránti érdeklődése oda vitte, úgy gondolta, hogy együtt lehetne lenni erdélyi fiatalokkal úgy, hogy kicsit buliznak, kicsit beszélgetnek, kicsit szabadok is lesznek. Erre a hőskorra csak a résztvevők emlékeznek, hiszen ez akkor legfeljebb a félelmet levetkezni nem tudó román nacionalizmust izgatta.
Az akkor még Bálványosi Nyári Szabadegyetem egyfajta naivitásával, világmegváltó szándékával és fiatalos esetlenségével nem váltott ki nemzetközi médiavisszhangot. A történet akkor kezdett felfutni, amikor a szabadegyetemen az addigi magyarországi derékhadat adó Fidesz politikai tényezővé vált, megnyerte a választásokat. Attól kezdve a rendezvény nemcsak kinőtte Bálványost és beköltözött Tusnádfürdőre, hanem az alkalom egy-egy politikai téma köré tekergőzve magyarországi belpolitikai hullámokat is kavart. A polarizálódó magyar politikai felállás elhalványította a bálványosi eredeti szellemiséget, Tusványost valahogy jobboldalra tolták a politikai térfélen – Orbán Viktor jelenléte és megszólalása miatt – miközben az erdélyi magyar közgondolkodás legfontosabb fórumává vált.
Kár volt rávetíteni ezt a fajta képet, amely a Quimby tusványosi fellépésének gyűlöletéig fajult. Az a mozzanat azért sokat elárult bizonyos körök toleranciájáról.
Tusványosra a legendáért kell elmenni. Míg média tálalásban hallottam egészen mást jelentett, mint amikor személyesen is ott voltam. Aki unja a politikát, találhat magának való erdélyiséget. Jó, van ott pirospaprikás halászlé, amihez a hozzávalót nem valószínű, hogy az Oltból horgászták ki, van paprikás kolbász, áruházi disznóból készült cigánypecsenye. De ott miccs és Csíki Sör vagy Ciuc Premium, főtt törökbúza és kürtőskalács. Az erdélyi irodalom fenegyerekei és lányai is felolvasnak, performansz, sátorozás és ízes erdélyi nyelvjárások keveréke egyetemisták szájából.
Tusványos egy jó kis magyar-székely kavalkád, az egész Kárpát-medence találkozó helye. Mindig van valaki, akivel összefut ott az ember. Ott valahogy kiegyenesedik egy kicsit a gondolat. A fenyők csúcsa felé igyekvő füst is valami különös hangulatot hordoz. A táj szépségébe különös módon simul bele az emberi gyarlóság. Amerikáig vagy a világ más végeiig futott emberek visszajönnek egy cseppnyi otthonért. Mert pénzt és lehetőséget többet és jobbat kínál a világ, de az otthonosság érzését csak a nyelv, a közösség, az együttlét adja meg.
Ami politika és ami közélet, a helyén kell kezelni. Ami a közösség és az ember, azt is. Az összetartozás, a magyarságban is fellelhető sokféleség, a dialektusok, tájszavak, hangsúlyok egy-egy elkapott mondatban üzenik, hogy nem azonosak, de összetartozók vagyunk.
Hazafelé betérek Tusnádon régi falubeliekhez. Odahonosodtak, aki nem, meg sem állt Németországig vagy Kanadáig. Két dologban elütnek az őslakosoktól: az otthonról hozott nyelvet nem felejtették el és hitüket megtartották. Ők a reformátusok, az alcsíki szórvány népe. Házuk olykor templommá lett, ha istentiszteletet kellett tartani. Ha nem találom sógorékat, a falubelieknél kell keresni. Néhány évvel ezelőtt egy keresztelőre való népségbe botlottunk. Mind szolokmaiak voltak. Udvarhelyről, Makfalváról, Tusnádról, Magyarországról, Kanadából. A szétszóratásból összegyűltek. Gyermekeim ma is emlegetik.
Tusnádon borvizet töltünk a palackokba. Hazáig és otthonra is elég pár napig. Mikor a lovak közé csapok, amit a burkus négy hengerbe tuszkolt, az Olt folyásával szembeni útról nézve a lemenő nap különös fényt vet az alcsíki medencére. Több mint két óra az út hazáig. Át a Hargitán, a Nagyküküllőn, a Nyikón, le a Sóvidékig. Az mind a Székelyföld, lennebb is, de nekem addig kell jönni.
Aki arra vetődik, átéli, hogy legendák földön jár, s legendák ma is születnek csak nevet felejtettek neki adni, pedig az a siculus legend.