(...) Amúgy nekem nem lesz polgári esküvőm. Olyanom már volt. Csak egyházi.
Olyat lehet?
Nem érdekel. Bemegyek, kijövök...
De kérik a polgári papírt, nem?
Nem tudom. Terveink szerint mindenesetre csak egyházi lesz.
Katolikus?
Nem, mert volt már ugye egy polgári esküvőm, ami miatt egy hosszú egyházjogi procedúrára és némi pénzre lenne szükség. Átúsztunk tehát a reformátusokhoz.
Nem vagyok én olyan nagy libsi! – Lovasi András a Mandinernek - mandiner.hu
Neki bizony templomi esküvője lesz, mert ő ebből nem csinál viccet. Mégpedig református templomi, tudnillik ő már egyszer elvált, így a római katolikus partihoz hosszú és bonyolult procedúra lenne szükséges, továbbá némi pénz. „Átúsztunk tehát a reformátusokhoz.”
Miért is ne? Ha nincs nyitva az IKEA, megyünk a Kikába, nem igaz? Ott olcsóbb most az esküvő. Isten meg majd jön velünk az utánfutón, biztosan neki is pont olyan kurva mindegy, mint Lovasi Andrásnak.
Megjelent egy nagyinterjú Lovasi Andrással, amely számomra azért is figyelemre méltó, mert az ismert, amúgy liberálisként számon tartott zenész meglepő terjedelemben és őszinteséggel beszél a kereszténységhez fűződő viszonyáról. „Tétova” kereszténynek nevezi magát. Beszél a tervezett egyházi esküvőjéről is, amely – mint mondja – azért lesz a reformátusoknál, mert miután elvált, a katolikusoknál nem lehet. „Átúsztunk tehát a reformátusokhoz” – mondja. Mire Tóta W. Árpád úgy érezte, ezt a labdát nem hagyhatja ki: „Miért is ne? Ha nincs nyitva az IKEA, megyünk a Kikába, nem igaz?” – írja. Mi tagadás, innen is meg lehet közelíteni a történetet. Lehet rajta élcelődni, szórakozni azon, hogy milyenek is ezek a keresztények, akik úgy váltogatják a felekezeteket, mint mások az üzleteket. „Isten meg jön velünk az utánfutón…” Ez jó! Nincs mese, Tóta W. hozza magát. De lehetne más olvasat is, mondjuk a rejtőzködő kereszténységről, amely, mint az ördög, újra és újra felüti fejét, s amelynek a makacs jelenlétét talán érdemes lenne komolyabban venni.
Pedig ennek az interjúnak ez a része ezért igazán érdekes. Itt van ez az ember, akinek a nyilvánosságra került szavai egyházról, kereszténységről, Európáról, házasságról sokak szemében fontosak lehetnek. Pártpolitikailag liberális, vagy mondjuk inkább úgy, hogy messze nem azonosul semmiféle „hivatalos” keresztény retorikával, se kormányzatival, se egyházival, se más pártpolitikai, kereszténynek tűnő vonulattal. A politikai elitről lesújtó a véleménye, keresztény közösséget nem talál magának, vagyis a hagyományos egyháziasságba nem nagyon tudja elhelyezni magát. Ezért aztán neki mindegy, hogy az esküvője a katolikusoknál, avagy a reformátusoknál lesz-e. De miután a katolikusoknál elég bonyodalmas az ügy, meg némi pénz is kellene, „átúszik” a reformátusokhoz.
Viszont a lényeg mégsem ez, noha értem Tóta W-t. Az ő helyében én sem hagytam volna ki. A lényeg, hogy Lovasi Andrásnak egyházi esküvő kell, akár állami nélkül is. Őt nem érdekli a dolog jogi része, de a házasságról alkotott különböző teológiai felfogások sem. Az ő szempontjából ez is mellékes. De mi a fontos Lovasi András számára? Nos, erre szerintem az interjúnak ezekből a mondataiból lehet következtetni: „Jól látszik, hogy amint a keresztény Európa megy össze, nyomul be a helyére valami keleti, eddig itt idegen kultúra.” (…) „Én sem örülök annak, hogy idejön egy csomó ember, nagyon mást gondol a világról, mint én, kiszámíthatatlan reakciói vannak és ha elmondok egy viccet, ön röhög, ő meg lehet, hogy levágja a fejemet. Kinek hiányzik ez? Nekem nem. Nem hiszek tehát a multikultiban. Valamit kezdeni kell a problémával, de nem így. Biztosan nem arra használnám fel például ezt a helyzetet, hogy tovább erősítsem az ebben az országban amúgy is nagyon erős előítéleteket mindennel szemben, ami kívülről jön. Hosszú távon nem működik a bezárkózás, márpedig mi ezt tesszük kulturálisan és minden szinten.”
Lovasinak a kereszténység a fontos. A kulturális identitás, a hagyomány, az otthonosság, nevezzük bárminek is. Ezért fontos az egyházi esküvő, s ebből a szempontból mellékes, hogy melyik keresztény felekezetnél. Különös módon, innen nézve inkább Tóta W. a tradicionalista, aki még abban régi képletben él, amikor a keresztény felekezetek egymással szemben határozták meg önmagukat. Holott a helyzet mára gyökeresen megváltozott, más lett a kontextus, s a kereszténység egésze tűnik fel egységes egész kultúraként más kultúrákkal szemben. Úgy látszik, Tóta W. ezt még nem vette észre.
Ez az interjú számomra azért figyelemre méltó, mert jelzést ad egyfajta rejtőzködő kereszténységről, amelyet ugyan nem lehet azonosítani semmiféle hagyományos egyháziassággal, se valamiféle politikai „keresztény kurzussal”, de amely még ebben a bizonytalan és amorf formájában is igenis jelen van.
Igazán nem akarok semmit sem „beleolvasni” Lovasi mondanivalójába, de mintha szavaiban tetten érhető lenne egyfajta önreflexív, kulturális öntudatosodási folyamat, amelynek a lényege a kereszténység jelentőségének újrafelismerése.
Az újraszülető-és formálódó keresztény öntudatnak ez a formája nem illeszthető ugyan bele semmiféle ma ismert képletbe, inkább látens, rejtőzködő, ám ami engem illett, korántsem tartom valamiféle egyedi, csak Lovasi Andrásra jellemző érzületnek. Inkább nagyon is fontos társadalmi jelenségről lehet itt szó, amelynek az a lényege, hogy a történeti kereszténység nagyrészt elvesztette ugyan hagyományos megjelenési formáit, régi társadalmi bázisát, teológiai öntudatát, ám nem oldódott fel teljesen, sőt mintha a rendszerváltozás után újrainduló polgárosodási folyamatban újra megjelenne mint tájékozódási pont és önértelmezési keret. Az útkeresésnek ez a szakasza még eléggé formátlan, ám talán annyi mondható, hogy könnyen megcáfolhatja a szekularizáció töretlen előrehaladásáról és kiteljesedéséről alkotott hitet. Megjelenik egy új társadalmi csoport, amely ugyan már nem feltétlenül a hagyományból jön, nem a régi keresztény társadalom szerves fejlődésének eredménye, ám a visszanyúlás a még elérhető hagyományhoz a hagyományszakadás ellenére épp a mai multikulturális zűrzavarban fontossá vált a számára.
A jövő nagy kérdése az, hogy ez a reflexív, formálódó keresztény öntudat vajon megtalálhatja-e önmaga kifejeződési formáit a hagyományos egyháziasságban, illetve, hogy a hagyományos egyháziasság önmaga elsiratása helyett képes-e felfedezni, hogy minden látszat ellenére a kereszténység messze nem egy letűnt kultúra része, hanem alig érzékelhető módon, de igenis elindult egy öntudatosodási folyamat, amelynek a lényege a kereszténység újrafelfedezése.