Ezrek voltak kíváncsiak az MTVA közmédia napi programjaira. Délelőtt többnyire a kisgyermekes családok látogattak ki a Millenáris Parkba, míg délután már az idősebb korosztály is. A legtöbben Süsüre és a TV Macira voltak kíváncsiak, és sokan végre személyesen is találkozhattak a közmédia műsorvezetőivel.
Ülünk a vasárnapi ebédnél, ünnepi ruhában és esszük az ebédet, ami szintén különlegesebb, szebben tálalt, mint a hétköznapi. Közben megy a rádió, néhányan közülünk szeretik hallgatni, és most zümmög a háttérben. Beszélgetünk, s egyre jobban tudatosul bennem, hogy mit szövegelnek a messzi stúdióból. Felocsúdok, és gyorsan lekapcsolom a készüléket. Lehetne akár déjà vu-érzésem, hiszen gyerekkoromban vasárnaponként szüleim ugyanezzel a felháborodással kapcsolták ki egy idő után a rádiót. Mert a Harminc perc alatt a föld körülben harminc év óta nem változott egy: a tizennyolcas karika hiánya.
A rádió amúgy is egy veszélyes gépezet. Nem látszik a karika. Hiába mondják be nap közben, hogy a „következő műsorunkat tizenkét éven aluliak számára nem ajánljuk”, - „aha,”, mondom, „most jön az irodalmi műsor”. Az ember beletalálhat műsor közben úgy, hogy észre sem veszi, mibe talált bele. Persze kérdezhetnénk, vajon az irodalom oly csekélyke produktumot hozott fel az elmúlt X ezer év alatt, hogy képtelenség belőle gyerekfül számára is hallgatható szöveget találni? Sajna, úgy látszik, az irodalom en-bloc nem való tizenkét éves gyereknek. A rádió elől mindenképpen el kell zavarni, mert ugye jön a szex és a durva beszéd. De nincs ez másképp a külpolitikai bulvár-magazinnál, a Harminc perc alatt a Föld körül című remekmű esetében sem. Persze tisztelhetnénk a műsort már csak koránál fogva is: valamikor a nyolcvanas években indult az Öt kontinens hét napja újabb változataként. Aztán meg is állapodott a rádió műsorai között. Gondolom olcsóságánál fogva is, hiszen a külpolitikai újságírók másutt már el nem adható rövid híreit vágják be. Lényeg a humor, avagy humorizálás, a könnyed hangvétel, és a pikantéria. Legfőbb témái a politikai botrányok, nagy emberek botlásai, átlagemberek hülyeségei, valamint szex, lehetőleg minél nagyobb mennyiségben. Persze nincs hozzá csúnya beszéd. A téma lehet bármily obszcén, a tálalás – azaz a szóhasználat, a szövegminőség - nem kritizálható. Ezért fogyaszthatónak tekintik azok, akiknek a tűréshatára magas. Ez pedig gyerekekre nem feltétlenül érvényes. Ezért esett meg annak idején, hogy szüleim dühösen kapcsolták le a műsor ideje alatt a készüléket, s ezért történt meg, hogy ezen a vasárnapon én is nagy lendülettel ütöttem rá a rádió kapcsológombjára.
Ez a fránya tűréshatár rendkívül szubjektív dolog. Azt is mondhatják sokan, hogy aki ennyi kis malacságot nem visel el, az prűd. Én inkább úgy gondolom, hogy még mindig hat neveltetésem. Annak idején burokban nőttem fel. Ez a burok védett a külvilág mocskától. Ma is olybá tűnik számomra, mintha a csúnya szavakat, obszcén tartalmakat kimondó maga piszkolná saját magát. Van, akinek fel sem tűnik… És itt kezdődik az én problémám. Mert ez a szülői kikapcsolási reflex valami miatt nem működik a médiahatóságban. Valahogy nem tűnik fel, hogy vasárnap ebédidőtájt, már templomozás után talán mégsem illendő malacságokat osztani szerte szét az éteren keresztül. Nem tűnik fel évek óta a műsor új főszerkesztőjének sem, aki pedig köztudottan magát keresztyénnek valló ember. Valószínűleg nem működik sok hallgatóban sem, aki csak legyint. Hiszen ezt már megszoktuk!
Az „ennyi belefér a jókedvbe” tipikusan Kádár-korszakból való jelenség. Egy kis malacság itt, egy kis malacság ott még nem a világ. Érezze jól magát mindenki – ez a lényeg! A gyerekek addig fogják be a fülüket. Úgyis meghallják majd máshonnan, másképp. A Kádár-korszak így engedett be mindent: mint a mesében a kismalac a farkast. Csak egy picikét, hogy beereszthessem a lábam. Csak annyira, hogy ne fázzon a lábujjacskám. Csakhogy a kádár-kor embere nem volt oly ravasz, mint az „édes-kedves kis malackám”. Nem a zsákba eresztette be a farkast, hogy ráöntse az üstből a forró vizet. A gyanútlan kádárkorszak-malacka beengedte a farkas hátsó lábát, az meg szépen beeresztette a többi mancsát is, és végül elfoglalta az egész kis malacka-birodalmat. Rátelepedett, szürke ordas világával. Azóta nem sikerült még kipucolni a családi tűzhely mellől. Mert valami menthetetlenül megváltozott az emberekben. Nem képesek helyén kezelni a dolgokat. A sikamlós történetek nem zárt felnőtt társaságok suttogva elmondott titkai, hanem kikerültek a teljes nyilvánosságra. A tréfába minden belefér, trágárság, szex, vagy szadizmus. A kabaré ma már mit sem ér egy kis homoszexuális-történet, vagy néhány levágott ujj nélkül. Az elviselhetőségi küszöb egyre emelkedni látszik. Az más kérdés, hogy ezt meddig viselik el azok, akik érzékenyebbek, akik még kellő empátiával rendelkeznek, hogy mások megalázása, vagy bántása miatt személyes felelősséget érezzenek. Mert erről van szó. Megkérgesedett lelkű társadalmunk észre sem veszi, hogy valaki szenved a másik szenvedésén. Hogy valaki sír a másik sírásától. Hogy valaki megszán egy másik embert. Hogy valaki tiszteli a másikat, és önmaga is szégyenkezik a másik ember megalázása és lealacsonyítása miatt.
Végezetül egy link arról a témáról, ami karom lendületes, mondhatnám sportos kapcsológomb-lenyomó akcióját kiváltotta a vasárnapi családi beszélgetés közepette. Ítélje meg ki-ki maga, tűréshatára meddig tart. És tessék tovább ünnepelni a közmédiát. Mégiscsak a köz ízlését szolgálja, szó se róla!
Hozzászólások