Június 4. immár a nemzeti összetartozás napja. Próbálunk összekapaszkodni az anyaországon túli magyarsággal, újraépíteni, élővé tenni kapcsolatainkat. De ugyanígy össze kellene kapaszkodnunk lélekben azért is, hogy begyógyulhassanak családi sebeink, meggyászolhassuk abortusz miatt hiányzó családtagjainkat – és minden lehetséges eszközzel segítenünk kéne a ma fiataljait, hogy elkerülhessék az abortusz testi-lelki traumáját.

Június 4., a kétszeres veszteség napja - kepmas.hu

Amilyen örömmel írtam néhány héttel ezelőtt arról, hogy a téli hónapokban minden népesedési mutató javult Magyarországon és a természetes fogyás jelentősen mérséklődött, olyan megdöbbentő most leírni, hogy 1956. június 4. óta több, mint 5 millió abortuszt végeztek. Több millió meg nem született gyermekről döntöttek úgy, hogy nem, mégsem hagyják meg számukra az élet lehetőségét.

1956. június 3-án jelent meg az a határozat, mely nemcsak egészségügyi okok vagy szexuális erőszak elszenvedése miatt engedélyezte terhesség megszakítását, hanem gyakorlatilag bármilyen egyéb indok alapján. A rendelet hatályba lépését követő harmadik évben már több abortuszt végeztek, mint ahány gyermek született. 1969-ben – „a legsötétebb esztendőben” – 206 ezer magzat életét oltották ki.

Újabb nemzeti tragédia, sokkoló demográfiai mutatók, hiány, melyet azóta sem sikerült betölteni.

Minden egyes abortusz mögött ott van egy nő, aki egész életén keresztül – bármennyire is igyekszik a többség erről tudomást nem venni -, fájó, sajgó sebként hordozza, ami történt. Megmaradnak persze a fizikai sebek, sérülések is, sokszor azzal a következménnyel, hogy többször nem adatik meg a lehetőség a gyermekvállalásra. Később már mindent megtenne, mindent oda adna, mindent vállalna egy asszony, de már nem lehet. A legkínzóbbak azonban a lelki következmények, „mert nem múlik el nyomtalanul egyetlen megfogant emberi élet sem.” Minden megszakított terhesség mögött ott van egy család, aki tudja vagy sejti, milyen döntést hozott lányuk, feleségük, édesanyjuk. Vannak talán testvérek, akik nem értik, miért küzdenek azzal az érzéssel, hogy hiányzik valaki, miért érzik úgy, mintha elveszítettek volna valakit. Minden abortusz után a gyász időszakának kellene következnie, a sírás idejének, mert pótolhatatlan, megismételhetetlen, visszahozhatatlan az, akiről lemondtak.

Mert nem igaz, hogy az abortusz is egy a lehetőségek sorában. Hogy pont olyan, mint a többi védekezési mód és szépen beilleszkedik a családtervezés menetébe. Nem kell kétségbe esni, ha valaki felelőtlen volt vagy elfelejtette bevenni a tablettát, nincs még minden veszve, utolsó lehetőségként még mindig meg lehet akadályozni a nem kívánt terhességet. Borzasztó, hogy nők egymás közötti beszélgetésében még mindig lehet erről hallani. Barátnők adnak úgy tanácsot egymásnak, hogy játszi könnyedséggel megemlítik: nem kell úgy a lelkedre venni a dolgot. Anyák néznek lányaik szemébe és mondják ki: tudod, mit kell tenned.

Jó lenne megértenünk végre, hogy amikor élet és halál kérdésében döntünk, önmagunkról döntünk. Saját jövőnkről, a folytatásról. A múltat nem tudjuk megváltoztatni, mégis érdemes feltenni a kérdést: mi lett volna ha? Mi lenne, ha azok a családok lennének többségben, ahol gyermekek lármájától hangosak a mindennapok? Milyen lenne az élet a mai Magyarországon, ha velünk lennének a meg nem születettek?

 

Hozzászólások