1920-ban kialakított határok nagyhatalmi döntések eredményei voltak, ellentétben a környező országokban megjelenő, a történelmi Magyarország egykori kisebbségeinek felszabadulási törekvését alapul vevő narratívákkal. Azonban azt is be kell látnunk, hogy Magyarország az akkori állapotában nem maradhatott volna fent: az Osztrák-Magyar Monarchia túl sok nemzetiségből állt, melyeket a nacionalizmus és az önálló nemzetté válás gondolata mozgatott.
Nagyon fontos interjú jelent meg egyházunk honlapján Ablonczy Balázs történésszel, a Trianon 100 MTA-Lendület kutatócsoport vezetőjével. A történésszel Farkas Zsuzsanna beszélgetett. Az interjú azért fontos, mert a békediktátum 100. évfordulójára emlékezünk az idén, de nem mindegy, hogy hogyan. Trianon még ma is neuralgikus pont, tökéletesen alkalmas az amúgy is túlfűtött mai magyar közélet további hiszterizálására. Az interjú azért fontos, mert egyfajta iránytű is lehet sokak számára: empatikus, de realista.
Az empátia, mármint a magyarság iránti empátia azért fontos, mert ismerjük azt a Trianon-elbeszélést, amely a magyar nemzetnek a trianoni békediktátum nyomán elszenvedett iszonyatos veszteségét teljes részvétlenséggel tárgyalja, s mindent a magyar nacionalizmus nyakába varr. Való igaz, hogy a Monarchiát, ahogy Ablonczy Balázs is hangsúlyozza, a különböző nemzeti függetlenedési törekvések feszítették szét, s azok centrifugális ereje akkor is működött volna, ha történetesen az Osztrák-Magyar Monarchia győztesen kerül ki a háborúból. Lehet tehát úgy magyarázni, hogy Trianoni döntést a széthúzó nemzeti függetlenedési törekvések alapozták meg, s a magyaroknak azért fáj Trianon, mert nem értették meg más nemzetek igényeit. Túlságosan nacionalisták. Ebből a nézőpontból születik meg az az ismert, empátia nélküli álláspont, hogy Trianon oka csak és kizárólag a magyar nacionalizmusban van.
Holott, miközben Ablonczy Balázs rámutat a Monarchiát szétfeszítő különböző nemzeti igényekre, világosan kimondja, hogy a trianoni döntés mögött komoly nagyhatalmi érdekek álltak. Sőt, az interjúnak ebben a vonatkozásban van egy fontos, talán kevésbé jelentősnek tűnő mondata: „A trianoni határok végső soron az utódállomok követelései és a valamivel méltányosabb nyugati szakértői javaslatok közötti kompromisszumokból születtek.” Magyarán, a különböző nemzeti függetlenedési törekvések mögött nem feltétlenül csak az etnikailag viszonylag homogén nemzetállamok létrehozása volt a cél, hanem hatalmi-területi terjeszkedés a magyarság rovására. Ezért az a típusú részvétlen elbeszélés, amely csak a magyar nacionalizmust teszi meg bűnbaknak, míg a többit ártatlannak állítja be, enyhén szólva is eléggé egyoldalú. Ki kell mondani, hogy a nagyhatalmi érdekek, valamint a nem magyar nacionalizmusok érdekei nagyrészt egybeestek, s miközben a magyar nacionalizmust büntették, addig más nacionalizmusok bőven bejelenthették igényeiket magyar területekre is. Még jó, hogy – mint Ablonczy Balázs mondja – az utódállamok követelései nem minden esetben teljesültek a méltányosabb nyugati szakértői javaslatok miatt.
A másik ismert Trianon-elbeszélés érzelmi alapú, amelyet nem éppen az empátia hiánya, hanem annak túlfűtöttsége dominál, mindenféle reálpolitikai megfontolás nélkül. Ez a fájdalom-elbeszélés, amelynek paradigmatikus mondatát Illyés Gyulának tulajdonítják: „Magyar az, akinek fáj Trianon.” Noha a mondat eredete homályos, noha – jellemzően – e mondat körül is heves viták bírnak kialakulni, mondván, hogy kirekesztő („mert akinek nem fáj Trianon, az nem magyar?”), a magam részéről azonosulni tudok vele. Trianon érzelmi kérdés is mindazok számára, akiknek az identitásába a magyar nemzeti tudat beépült. Ki kell mondani: Trianon fájdalom és feldolgozhatatlan trauma marad mindaddig, amíg magyar nemzeti tudat létezik. S a dolgok jelenlegi állása szerint nem úgy tűnik, hogy a nemzeti tudat mint olyan, se a magyar, se más, el fogja veszíteni identitásképző szerepét. A nemzeti tudatok közeli eltűnéséről szóló ügyeletes utópiának nem éppen erőssége a történelem mélyrétegeinek reális szemlélete. Magyarán, Trianon mindig fájni fog.
Ugyanakkor, s ez ennek az interjúnak az egyik fontos mondanivalója, nem szabad beleragadni a fájdalom-elbeszélésbe, mert sehova sem vezet. Mint Ablonczy Balázs mondja: „Számunkra Trianon komoly trauma, de másoknak csak egy múltbeli esemény. Hozzá kell tennem: az e történetre alapozott elbeszélési forma, amiben ennek hangot adunk, úgy tűnik, ma nem működik.”
A Trianon-évforduló mégis arra „jó”, hogy szembesüljünk valódi külső adottságainkkal: nagyhatalmi-birodalmi érdekek, kisnemzeti igények bonyolult hálója, s benne a magyar érdek a nemzet egyben tartásának az igényével. Nem kis kihívás. S az e kihívással való szembenézésben a legnagyobb illúzió az lenne, ha azt gondolnánk, hogy a Trianon-probléma megoldható. Nem oldható meg. Viszont meg lehet tanulni vele együtt élni. Ahogy Ablonczy Balázs mondja: „Ma már inkább azzal kellene kezdenünk valamit, hogyan fogalmazzuk újra önmagunkat a 21. században – tudva, hogy ez az igazságtalan szerződés létezik, szétszakította nemzetünket, de nekünk tovább kell folytatni életünket.”
S mint ahogy az interjú utal rá, nekünk, magyar reformátusoknak ebben komoly szerepünk lehet.