Szükség van a férfias férfiakra, a nőies nőkre. Szükség van a családra. A munkára is, de nem önmagáért, hanem a család érdekében. Szükség van a pihenésre, a szabad idő valódi megélésére, kisközösségeink életre keltésére, a klasszikus kultúra újbóli megismerésére. A Mandinernek minap interjút adó Anthony Esolen amerikai professzor könyvben fogalmazta meg a modern életmóddal szembeni egészséges reakció, a valódi élet visszahódításának alapvetéseit.
Annyira egyértelmű, amit Anthony Esolen amerikai professzor a könyvében megfogalmaz az élet értelméről, hogy tulajdonképpen azon gondolkodunk, ilyen kézenfekvő és ésszerű dolgokról miért kell egyáltalán könyvet írni. Hiszen mi sem egyértelműbb, mint hogy a szavak valódi értelmét értsük, hogy a fiúk fiúk, a lányok pedig lányok, hogy az anyaság szépséges hivatás, hogy a közösség értéke szinte kifejezhetetlen, hogy a kultúránkat óvni kell, hogy az életet élni, élvezni kell, ez pedig lehetetlenség a transzcendens, vagyis az Örökkévaló nélkül. Mégis, újra el kell mondani, könyvet kell írni róla, és meg kell állni egy pillanatra, hogy újragondoljuk az életünket, ami elveszett valahol a pénz és siker hajszolása közepette – kinek jobban, kinek kevésbé.
Játék. Ugróiskola, vagy sarazás a kertben. Bunkerépítés. Tekerés a bicajjal. Lányok babáznak, fiúk az autókat tologatják, építenek. Foci. Apa, te állj ide, én leszek a Ronaldo, te ki leszel? Én fiam Détári lennék, de a mostani inkább mégse, a régi igen, tudod, ő is nagy játékos volt.
Apa és anyaszerepek. Apával szerelünk, anyával sütünk. Nem azért, mert hallottuk, hogy a jó szülő így tesz, hanem mert ezt láttuk, mert mi is így nőttünk fel. Apa, miért így kell meghúzni azt a csavart? Anya, ezt miért teszed a süteménybe?
Barátainknál (nevezzük őket az egyszerűség kedvéért mondjuk Eszteréknek) mindig parti van. (Na jó, nem mindig, ők is pénzből élnek, mindenesetre, amikor ott vagyunk, az „mindig”-nek számít.) Társasjáték. Szerepjáték. Színi előadás. Foci. Zenélés. Rohangálás a kertben a kutyával. Amanda (a nyúl) megetetése. Görkorizás a ház előtt. Biciklizés. A múltkor szégyelltem magam, amikor bekéredzkedtem a tv elé, hadd nézzem meg a meccs végét. (Végül is nyertünk, de annyira ciki volt, mivel Eszterék nem néznek tv-t, így a készüléket be kellett dugni, a csatornákat be kellett állítani, csatlakoztatni a nemtudommit, és így tovább, míg végre kapcsolatba léphettem a Groupama Arénával. Majdnem, mint a Holdra szállás!) És vannak barátok, apukák is jönnek, akik érdekes módon soha nem akarnak otthon maradni.
Aranka a szomszédból hozott epret. Közben „megbeszéltük” (értsd: ő beszélt), hogy papa három hétig volt a kórházban, de nem hallgat senkire, megy a hegyre, kapál, gyomlál, permetez, most mondja meg tiszteletes úr, ilyen önfejű. De ha nem engedném, abba belehalna. Jó volt csak ülni és hallgatni, nem tanácsolni, nem mondani semmiféle bölcsességet. Jó volt csendben lenni.
A feleségem is megjött Fésűséktől, virágért ment, mindig ott vesszük az egynyáriakat, mint ahogyan a paprikát, paradicsomot is. Szégyen ide vagy oda, nekünk nincs veteményesünk (virágok vannak), harcoltunk, küzdöttünk vitézül, én öntöztem, feleség kapálta, voltak persze lelkes tanácsadóink is, de a végén elbuktunk, mindig a gaz győzött. Szerencsére itt lehet frisset, jót és sokfélét vásárolni, és itt van Jolika néni, ahonnan csak el kell hozni – köszönömért.
Másnap bibiaórára Edit nővért hívtuk meg, ő apáca, feleségemmel hitoktat. A közösségről beszélgettünk, az elköteleződésről, a hit harcairól, Istenről, Aki szeret, Aki elhív és szolgálatba állít. Felemelő és motiváló volt.
Örülök, hogy itt még nem siklott félre annyi minden, mint odaát, talán a negyven év elzártság, a sokat szidott földhöz ragadtságunk, ragaszkodásunk ettől is megóvott minket, ki tudja. Mennyire szomorú, hogy vannak helyek és emberek, ahol vissza kell hódítani az életet, ahol harcolni kell a szabad beszédért, a családért, a közösségért, a hitért, ahol magyarázni kell a kultúrát, ahol hadjáratot kell folytatni az embernek önmagáért. Igaz, a modern életmód, annak minden vadhajtása, a veszendő dolgok utáni hajsza minket is megpróbál, mégis, talán mi még időben vagyunk.
Azt hiszem, itt még annyi minden más. Jaj, csak jól vigyázzunk rá!
