A folytonosság megmarad, de sok mindenben lesz változás. A budapesti teológia költözéséről, egy korszak lezárultáról, a Csopaki utcai épületről és az átmenet éveiről kérdeztük Bölcsföldi Andrást.
Készen az átmenetre - parokia.hu
Ez a pár szó abban az írásban jelent meg és ragadta meg rögtön a figyelmemet, amelyben a szerző Bölcsföldi Andrással, a budapesti református teológia spirituálisával beszélgetett arról, mit jelent a diákok és az egész intézmény számára az, hogy az idei tanévet már egy új épületben kezdték el.
Biztosan vissza tudunk emlékezni arra a januári estére, amikor tűz ütött ki a Ráday u. 28. alatt található kollégiumban. Élénken élhet bennünk az a döbbenet is, amely az újabb és újabb beszámolókat hallva és olvasva elért bennünket. Néhány órán belül kiderült, hogy a kollégium lakhatatlanná vált. Az átmeneti megoldás után – amikor a hallgatókat különböző más kollégiumok fogadták be -, született meg az a döntés, hogy amíg az új kollégium fel nem épül és az egész épületegyüttes felújítása és átépítése be nem fejeződik, addig – szintén átmenetileg – a város egy másik részén található régi villaépületben folyik majd az oktatás. A teológusok és vallástanár hallgatók pedig – évfolyamok szerinti csoportosításban -, a város különböző részein kapnak szállást.
Egy korszak lezárult, egy új pedig elkezdődött – fogalmazott Bölcsföldi András. Nyilván nem olyan egyszerű ezt meg is élni. Elhagyni azt, ami ismerős, megszokott, bejáratott. Olyan mintha hirtelen védelem és biztonság nélkül maradnánk. Így van ez akkor is, ha – mint a Ráday utcából való kiköltözés esetében is – igyekeznek őrizni a folytonosságot, amiben csak lehet. A képeket, emlékeket is, amelyek bennük élnek, őrzik. Sok mindent szeretnének ugyanúgy csinálni, mint eddig. De az új mindig sok változást is hoz. Kérdés, hogyan élik ezt meg tanárok és diákok.
De kérdés, hogy azokat a történéseket és eseményeket, amelyek saját életünkben jelentkeznek és amelyek szintén valami réginek a lezárását és újnak az elkezdését jelentik, hogyan éljük meg? Hogyan boldogulunk azzal a feladattal, hogy különválasszuk a régit az újtól? Mihez ragaszkodunk, mit tartunk meg és mitől veszünk végérvényesen búcsút?
Sok minden történhet velünk, ami miatt régi és új közötti átmenetet élünk meg. Új iskolák, új munkahelyek, új feladatok, új helyre költözés mind új kihívás elé állítanak.
Vannak-e megfelelő szavaink, elnevezéseink ezekre a hosszabb-rövidebb ideig tartó időszakokra? A budapesti teológia közösségéhez tartozók előbb-utóbb meg fogják találni a saját helyzetükre leginkább illő elnevezést. Kivonulás vagy száműzetés, amit történik? – tették fel ők is a kérdést. A válasz pedig úgy hangzik, hogy egyik sem fedi le a lényeget. Tovább kell tehát keresniük, meg kell találniuk azt, amire most még nincs szó.
Lehet, hogy mi is azt érezzük, nincs szó arra, amiben vagyunk, amit átélünk, amin keresztül megyünk, mert amit mások mondanak, nem fejezi ki számunkra a lényeget. Talán még azt is kimondjuk, hogy más úgysem értheti meg azt, ami bennünk van. Igen, éppen ezért kell saját magunknak küzdenünk azért, hogy megtaláljuk: rólunk melyik elnevezés szól, bennünket melyik szólít meg leginkább? Mindez azért fontos, mert segíthet a tisztán látásban, a lényegre koncentrálásban, a félelmektől és aggodalmaktól való szabadulásban. Ha ugyanis tudom, látom, hogy most mi történik velem, akkor jobban el tudom fogadni azt is, hogy mi az értelme mindannak, amin keresztül kell mennem.
