"Nem szabad, hogy az Európai Unió országai feladják az elveiket. A párizsi merényletre nem lehet alapvető reakció a menekültek elutasítása"- mondta Jean Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke.
Tévedtem, mert naiv voltam. Egy héttel ezelőtt ugyanis azt írtam, hogy Párizs után minden megváltozik. Ami a lényeget illeti, nem változott meg semmi sem. Európa meghatározó vezetői továbbra is kitartanak politikájuk mellett, amely mögött egy sajátos filozófia áll. Eszerint az európai értékek tiszteletéből egyenes következik a határtalan nyitottság politikája. Nem akarok arról spekulálni, hogy a döntéshozók miért ragaszkodnak ennyire csökönyösen ehhez az filozófiához. Egyet viszont tudok. Ha ez a gondolkodás reprezentálja a nyugati modellt, akkor nekem ez a modell nem kell. Sőt, egyenesen kiábrándító. Életemben először fordul elő, hogy a földrajzi értelemben vett nyugatra most nem modellként tekintek. Egyedül lennék? Nem hiszem.
Tévedtem, mert azt hittem, Párizs elindít valamiféle önkorrekciót az európai politikai elit gondolkodásában. Valamiféle új kulturális öneszmélést, amely abban lenne összefoglalható, hogy a politikai korrektség világnézete nem tartható tovább. Ami természetesen nem az egyébként nehezen megfogalmazható európai értékekről való lemondást jelentené, hanem annak a belátását, hogy ezek az értékek csak az évezredes európai civilizációval összefüggésben értelmezhetők igazán, minthogy abból jönnek. Magyarán, hogy a multikultúra ideája hamis, a civilizációk megszűnésének víziója érzékcsalódás. A multikultúra ideológiája csak arra alkalmas, hogy Európa távol tartsa magát saját múltjától. Azt reméltem, hogy Párizs után egyértelművé válik: az európai értékvilágot akkor lehet igazán megőrizni, ha lemondunk arról a romantikus elképzelésről, hogy az évezredes civilizációs folyamatokban kialakult és megszilárdult hitek, igazságigények közötti különbségek minden további nélkül áthidalhatók valamiféle elvont egyetemesség jegyében, pusztán azáltal, hogy különböző identitáshagyományokat fizikailag egymás mellé telepítünk, s létrejön a multikulturális egység.
Azt hittem, az általam vélt igazság már abból is nyilvánvaló, hogy a merénylők között másodgenerációs bevándorlók is voltak, s ez megdönti azt a most politikailag korrektnek tekintett dogmát, hogy a migráns-jelenség és a terrorizmus között nem szabad összefüggést teremteni. Nyilván nem szabad a most bevándorlókat azonosítani a terroristákkal. Ám épp az a tény, hogy egy másod-harmad generációs bevándorló, tehát egy született európai polgár is válhat muszlim hátterű terroristává, figyelmeztet arra, hogy a most bevándorlók milliós tömegét, s a még várható milliókat nem szabad csak jelenidejű keresztmetszetben értelmezni. Ártatlan emberek ők, kétségtelen. Ám arra is gondolni kell, hogy az integráció hosszú, generációkon átívelő, és előre nem látható bonyodalmai miatt a migránsok beengedése ilyen nagy számban egész egyszerűen azt is jelenti, hogy Európa „importál” egy kritikus tömegű, identitáskeresésében kódoltan zűrzavaros csoportot, amely igenis valóságos társadalmi bázisa lehet Európán belül a muszlim kulturális hátterű (én nem faji!) terrorizmus folyamatos újratermelődésének. Aki azt állítja, hogy tudja a menekültek beáramlásának a hatását az európai hosszú távú jövőre, az minimum nem mond igazat, vagy fogalma sincs az integráció természetéről. Évszázadokban kellene itt gondolkodni.
Azt reméltem, hogy a vezető európai elit belátja, hogy a multikultúra ideájából nem multikultúra jön létre, hanem valamiféle meghatározhatatlan jellegtelenség, meggyőződés nélküliség, hit nélküliség, a kulturális emlékezet elvesztése, belső társadalmi kohézió nélküliség, amely az egy társadalmon belüli párhuzamos társadalmakban testesül meg. Szegregációban, még ha ez a szegregáció nem is akart, vagy tervezett, s még ha eufémisztikusan multikultúrának, avagy párhuzamos társadalmaknak becézik is. Azt reméltem, hogy az európai politikai elit végre rácsodálkozik az európai gettók világának valódi jelentésére, s elkezdődik valamiféle eszmélődés arról, hogy a kulturális-civilizációs sajátszerűségeket nem lehet egy kézmozdulattal felülírni. Azt reméltem, hogy ki fog derülni: az európai értékvilág megvalósításának nem az az útja, ha Európa valamiféle elvont toleranciaeszmény jegyében gyanútlanul, saját humanizmusát félreértve lemond önmagáról. Azt reméltem, hogy világossá válik: saját múltunk lebontása nemhogy nem teremt meg valamiféle egységet a kulturális hagyományok között, hanem egyenesen védtelenné tesz bennünket. Azt reméltem, ki fog derülni: a politikai korrektség fogalmával jelzett domináns európai önértelmezés önfelszámoláshoz vezet.
Tévedtem. Nem látok elmozdulást. Azt hittem, a határtalan nyitottság liberális romantikája fog illúziónak bizonyulni. Ezzel szemben a reményem bizonyult illúziónak.
Viszont valami tényleg megváltozott. Magamra magyarként mindig úgy tekintettem, mint a Nyugat perifériáján élő polgárra. A periférián, igaz, de a Nyugaton belül, akinek a számára a mintát, a modellt, a követendő példát mindig is a hozzánk képest földrajzilag nyugatra eső régiók kínálták. S ez volt mindig is a magyarság sorsa, a szellemi áramlásnak ez az útvonala. Nyugatról kelet felé. S nálunk a meghatározó elit mindig is azok közül került ki, akik hozták Nyugat eszméit. S ez az áramlás mindig átjárta a magyarságot gondolkodásban, építészetben, irodalomban, művészetben, sőt még a kereszténységében is. (Hogyan is lettem én „kálvinista”?) Kicsit megkésve ugyan, de mindig ott voltunk. Vigyázó szemünket Párizsra vetettük. S mikor jött a rendszerváltás, meg voltam győződve arról, hogy nekünk nem kell a Nyugathoz csatlakozni, hiszen kulturálisan mindig is ott voltunk, igaz, a periférián. Mert a mi évszázados álmunk mindig is az volt, hogy felzárkózzunk, s hogy levessük végre ezt a perifériális jelleget.
Nos, ami megváltozott bennem, életemben először, hogy ma már nem gondolom, hogy a nyugat kulturális értelemben minden szempontból a szellemi Nyugat követendő modellje lenne. Egész egyszerűen azért nem, mert az a szellemi Európa, amelyben én hittem, amelynek az ideáját még a kommunizmus alatt is titokban dédelgettem, haldoklik. De ez csak az én személyes gyászom.
Ami ennél sokszorta lényegesebb, hogy Párizs után, a migráns-válság kapcsán ma már elgondolható számomra egy olyan Európa, amelyben a szellemi-kulturális áramlás iránya nem feltétlenül a nyugat-kelet, hanem kölcsönös. Most, a migráns-válság kapcsán fordul elő először igazán látványosan, hogy a „kelet” visszaszól. Meglepő fejlemény. Lehetetlenség nem észrevenni ugyanis, hogy a visegrádi országok által jelzett csoport alapvetően másként reagált az eseményekre, s úgy tűnik, ennek a reflexiónak komoly támogatottsága van, nemcsak itthon, hanem az eddig homogénnek tételezett nyugaton is. Úgy tűnik, ezekben a Nyugaton belüli keleti társadalmakban lényegesen erősebb még az önvédelmi reflex, talán épp a perifériális jelleg miatt. No meg amiatt is, hogy a kommunista diktatúra valahol mégis csak konzervált, s a nyugati fejlődési modell követhetetlensége miatt a közösségi- kulturális emlékezet minden látszat ellenére valahogy mégis megmaradt, vagy legalábbis nem roncsolódott annyira szét, hogy a visszanyúlás gesztusát lehetetlenné tenné. Úgy tűnik, Európának ebben a régiójában a tudatos vagy öntudatlan emlékezet szintjén, de társadalmi méretekben megmaradt még a kulturális hagyomány, s ez abszurd módon épp a perifériális jellegnek, a gazdasági elmaradottságnak, s a kommunizmus alatti zárvány-létnek is köszönhető. Nem idegengyűlöletről van itt szó, hanem arról, hogy Európának ezen a részén, a „keleten”, mentalitásban, érzületben megmaradt még valami a „régi”, hagyományos Európából, ami ugyan nehezen megragadható, de annál inkább létezik, s a migráns-ügyben szokatlan erősséggel a felszínre tör. Ez az, amit a balliberális oldal nem ért, mert nem érzékel. Lehet, hogy a következő választások napjainkban dőlnek el? A nyugati, magát dogmatikusan kizárólagosan helyesnek hívő liberalizmus meg úgy tűnik, zavarban van, sőt pánikban, mert legnagyobb megdöbbenésükre, a keleti érzületre nyugati polgárok sokasága is rezonálni tud. Az meg ugye, a kizökkent lét maga, ha kiderül, hogy migráns-ügyben egy svéd, egy svájci, és egy úgymond bezárkózó, idegengyűlölő magyar egyetért.
Előállt az a különös történelmi helyzet, hogy az elmaradottság, a szegénység, a megrekedtség bizonyos értelemben előnnyé is válhat. Könnyen kiderülhet, hogy az a kulturális fejlődési modell, amelyet a hozzánk képest nyugat bejárt, reprezentálva a Nyugatot, nem feltétlenül követendő modellként tűnik fel, mert olyan szellemi tartalmakat szüntet meg, amelyek garantálhatnák a társadalom belső kohéziós erejét, önvédelmi-és önmegtartó képességét. Létrejön a gazdag, de atomizált egyének társadalma, amelyet már nem tart egybe a közösségi hit, mert a mindentől független individuum eszméje jegyében épp annak a közösségnek a reprodukciós képességeit számolja fel, amely közösségnek az individuum a szabadságát köszönheti. Így született meg a független egyénekből álló, de reprodukálhatatlan társadalom, amely a szabadság jelszavával éppen hosszú távú szabadságának garanciáit számolja fel. A jövőtlenség társadalma, amely már csak az „emberanyag” importjában bízhat.
Párizs után, meglepő módon, előállt egy különös helyzet. A hozzánk képest nyugat könnyen elveszítheti kizárólagos kulturális normaadó szerepét, s Közép-Európa a Nyugaton belül modellé válhat. S ez pedig abban a felismerésben fogalmazható meg, hogy nem feltétlenül igaz az a dogmaként tisztelt hiedelem, miszerint a gazdasági fejlődésben megtestesülő „modernitás”, „fejlődés”, nevezzük bárminek is, szükségszerűen hagyományszakadással és a kulturális-civilizációs folytonosság megszüntetésével jár együtt. Sőt, épp az újraértelmezett évezredes európai folytonosság, egy új kulturális-civilizációs önreflexió törhet be a modernitásba. Ez egy új modell a ma domináns gondolkodáshoz képest, még akkor is, ha ennek a liberális gondolkodásnak a meghatározó vonulata a nagy civilizációs történelemértelmezési kísérleteket (Spengler, Ortega, Toynbee, Huntington) szimpla fikciónak, tudománytalan képzelgésnek tartotta, miközben ugyanennek a látásmódnak az ellenelméletét (Fukuyama) az egekbe magasztalta. Meglepő módon a migráns-jelenség következményeként Közép-Európa számára kinyílt egy történelmi szerep, amely alternatívát jelent az eddig kizárólagosnak tekintett nyugati fejlődési modellel szemben. A Nyugaton belül.
Hozzászólások