(Joggal kérdezheti most a kamasz fiunk, hogy vajon ez a karácsonyi varázslat nem volt-e hazugság? És én joggal válaszolhatom, hogy soha nem tagadtam, hogy addig hozza a fát az Angyal, amíg hisznek benne; mondtam, hogy utána már magunknak kell megvennünk.)
Néhány évvel ezelőtt a szombathelyi bábszínház előadott egy betlehemest, amelynek a szerzője Szabó T. Anna volt. A bemutató helyszíne pedig a református templom alagsori nagyterme, amelyik megtelt érdeklődőkkel, kíváncsiskodókkal, fiatal bábszínészekkel, akik a személyes megjelenést a bábukkal erősítve üzentek az élet, a megszületendő élet szépségéről. Számomra nem annyira az üzenet, mint a művészek elhivatottsága és a darab nyelvezete maradt emlékezetes. No, meg a helyszín.
Nem annyira szakralitásával, amiből keveset hordoz a közösségi nagyterem, hanem ahogyan ezt az akkor évtizedek óta kopottra taposott padlójú alagsort az ugyancsak évtizedes tonett székekkel foglalt teret fel tudták emelni a művészet magasságába. Ott ült szerényen a szerző, Szabó T. Anna és mosolygott. Várakozóan, kíváncsi szemmel. Szerényen.
Őt, a nőt, az édesanyát a születés, az élet és a kettő közötti út foglalkoztatta a leginkább. Életet adni, életet tovább adni. S ezért az életért – emlékezetem szerint - többen is benyújtották a számlát, többek között az ördög is. Akkor kavarogni kezdtek a szabadulás lehetőségei. A megváltás kínjai. Fordult és térült az idő, sündörködött a kísértő, de az élet valahogy mégis felül maradt. Mégis hiányérzettel keltem fel akkor. Pedig lenyűgözött a Károli veretes nyelvén megszólaló szöveg, a hagyományt modernitásba öltöztető nyelv, a már akkor életellenességet hangoztató európai kulturális fősodorral szemben az élet győzelmét felmutató finom hangolás. Hiányérzetem volt, mert az élet nem önmagából való. Az élet újrateremtődik a szeretet által, de a győzelem nem csupán a születés maga, hanem az azzal vállalt sors. Az áldozat lehetősége és képessége. Már pedig senki nem ezzel a bizonyossággal engedi megszületni a vállalt életet. Csak egyedül Isten, a mennyei Atya tette ezt. Aki egyszülött Fiát nem csak azért küldte a világba, hogy nyilvánvalóvá legyen az Ő szeretete benne, „hanem, hogy éljünk általa”(1Ján. 4,9).
Természetesen nem kérhető számon egy művészeti alkotáson a Biblia igazsága, hiszen a művészet egyik vállalt küldetése éppen az igazság határainak feszegetése. És mégis. Hatalmas katarzis az, ha az igazság a maga pőreségében megneveztetik. Nem irodalmi vagy művészeti magaslat, s talán nem is kerül az emlékezet nagykönyvébe, amikor Ottlik Géza temetésén, aki végakarata szerint teljes némaságot kért a végtisztesség idejére, az egyre inkább feszülő némaságban a koporsóra hulló göröngyök zakatolásával egy időben Esterházy Péter mormolni kezdte félhangosan a Miatyánkot. Aztán néhányan követték. Merthogy vannak az életnek nagy pillanatai, amikor minden emberi alárendeltetik a végső nagy igazságnak, amely nem ebből a létből veszi legitimitását.
Karácsony egyszerre hagyomány és megújulás. Kétezer év állandósult története, amely a változandóságot visszaviszi az örökkévalóval szembesülni. A történeten sem fog az idő, de a történés mégis, ami mindig új és új dimenziókat nyit a mindenkori ember számára.
A születéstörténetet feljegyző evangéliumi híradások (Máté és Lukács) sarkosan kiemelik az Isten-történés emberi történelembe ágyazódó valóságát. Pontosan behatárolható történelmi események és személyek behívása a „mennyei történésbe” jelzik ennek az egyszeri és egyedi történetnek az Isten emberré lételének, a „cur Deus homo” Canterbury Anselmus által fogalmazott semmivel sem összehasonlítható eseménynek a különlegességét.
Ennek az isteni döntésnek „alácsurgása” az angyali szeretet, amelynek hitele teremti meg a karácsonyban csúcsosodó karácsonyfa örömét. Angyal hozza azt – mondja Szabó T. Anna, az édesanya -, mindaddig, amíg hisznek benne. Abban a hitben, hogy angyalok járnak, karácsonykor nem lehet csalatkozni. Legfeljebb lemondani róla. Mert angyalok, Isten követei két lábon, bundában, kocsin, utánfutón, kigombolt ballonkabátban vagy fülre húzott sapkában, sietve, nyúzottan, de igyekeznek azt az ilyenkor szükséges szeretetet odacsempészni, ahol a szív kész örvendezni ennek.
Isten angyalai! Vigyetek sok fát, sok boldogságot a világba! És vigyétek a mindenek fölötti örömhírt:
„Megszületett Megváltója a bűnös világnak”.