Öveket becsatolni! Kezdődik a foci Eb! (...) Tőlem károghatnak az ellendrukkerek: kedden zászló kiterítve a nappaliban, himnusz énekelve, és minden perc élvezve, amit a magyar válogatott pályán tölt.
1972-ben, amikor utoljára EB-n jártunk, még nem is éltem. 1986-ban, amikor utoljára világversenyen vettünk részt, még nyolc éves sem voltam. Hetvenkettő óta negyvennégy, nyolcvanhat óta harminc év telt el. Generációk nőttek fel, akik reménykedtek, hogy majd a következő selejtezőn sikerül - vagy az angol, német, spanyol csapatot választották, jobb híján. Én a reménykedők táborát gyarapítottam.
Egy dolgot azért tegyünk tisztába: a foci szerelem. Tudom, hogy hülyén hangzik, nevetséges, különösen azért, mert a magyar labdarúgást, a magyar játékosokat szidni divat lett nálunk, manapság pedig a politikai ellenállás egyik jele. (Ami sokkal röhejesebb, de ezt most hagyjuk.) Való igaz, nyolcvanhat után meglehetősen messzire kerültünk a világelittől, néha arcpirító vereségeket kellett elszenvednünk, miközben a magyar labdarúgásból hiányzott mindaz, ami megújulást hozhatott volna. Sőt, egyre mélyebbre kerültünk.
Ettől persze még igaz a megállapítás, aki pedig egyszer megtapasztalja a labda bűvöletét, az örökre megfertőződik. A magyar fociba szerelmesnek lenni az én generációmnak nagyjából olyan, mint valami viszonzatlan, beteljesületlen, reménytelen vonzalom: vágyálom volt sokunk számára egy kontinensviadal, vagy világbajnokság. Persze selejtezőről selejtezőre reménykedtünk, számolgattunk, ábrándoztunk. És mindig, újra és újra hatalmasat csalódtunk. Volt, hogy majdnem összejött, hogy pár percen, egy rúgott gólon múlott, és olyan is, amikor esélyt sem kaptunk. Ezért is vagyunk most olyanok, mi, magyar futballszurkolók, mint azok, akiknél mégiscsak beteljesült a szerelem: megrészegültek, ábrándozók, tervezgetők. Ezért van az, hogy az ember, ha a stadionba nem is jutott ki, de a tv előtt állva, szinte extázisban nézte végig a pótselejtezős meccseket. Ezért örültünk felhőtlenül a „csodának”, és ezért izgulunk most is, számoljuk a napokat, tervezzük az estéket, hogy ha itt a nagy pillanat, mi is készen lehessünk. Ezért fogjuk könnyes szemmel énekelni a Himnuszt, mint valami gladiátorok, ha harcba indulnak. Mert itt most ütközet, háború, csata készülődik. Ha el is esünk, ha meg kell halnunk, tegyük ezt felemelt fejjel, büszkén. Nem a végső győzelmet, nem világraszóló diadalokat várunk, helytállást, bátor, okos, szervezett és hősies játékot annál inkább. Az igazán bizakodók továbbjutást a csoportból. Én csak büszke magyar szurkoló szeretnék lenni, semmi több.
Szeretem ezeket a srácokat, pedig egyiküket sem ismerem. Aki látta a „Még ötven perc” című filmet csütörtök este, annak talán nem kell bizonygatni: igenis szerethetőek ezek a gyerekek. Sportemberek, nem léha, semmirekellő milliomosok, akik különösen a norvég pótselejtező után nőttek nagyot a szememben. Csak azt sajnálom, hogy néhányan már nem lehetnek velük. Fehér Miki, Fülöp Marci, vagy éppen Rakaczki Bence – értük is játszatok, srácok!
A magyar meccsek idején lesz nálunk is szurkolás: piros-fehér-zöldben az egész család, ahogy kell. Ha három nagy gyerekem lenne, most bizonyára ott tolonganánk mi is a lelátón, így most, három kicsivel csak a tévé előtt izgulunk – és szurkolunk. Kedd kora este néhány barát is átjön, remélem, nem csalódunk. Harcra fel, győzni kell! Ria-Ria-HUNGÁRIA!