„…valószínűleg furcsán fog hatni ez a cikk, ugyanis az egyik dolog, amit bizonygatni fogok benne, az az, hogy úgy istenigazából nem történik semmi. Azaz itt, a világ fejlettebbik felén semmi olyan, ami tényleg megváltoztatná az életünket. Nagyon sokan, sőt talán mindannyian érezzük ezt, egyre kétségbeesettebben próbálunk közösségként olyan döntéseket hozni, ami legalább egy kicsit megadja az érzést, hogy urai vagyunk a saját életünknek, de ezek a törekvések is rendre elbuknak.”
Figyelemre méltó írást publikált Sarkadi Zsolt újságíró tegnap reggel a 444-en. Azt a nemzedéki életérzést olvastam ki belőle (ha tudnám követni az generációk elnevezéseit, most jönne a latin ABC végének valamelyik betűje), hogy oda a beleszólás illúziója. A szüleink nemzedéke megtanulta ezt már a Kádár rendszerben. Most rajtunk a sor, hogy felismerjük: az igazán lényeges döntések a fejünk felett születnek, dacára annak, hogy az észak-atlanti civilizáció tagjaiként a bolygó demokratikusabb részén élünk.
Kül – és belpolitikai példákkal támasztja alá tézisét: „…a nyitottságot és szabadságot propagáló szólamok ellenére minden struktúra, amely az életünket szervezi, afelé nyom bennünket, hogy ne változtassunk.” A rendszer fő jelszava a stabilitás, fő eszköze a látszólagos kiszolgálásunk („a rendszer egyre jobban tudja, mit szeretünk”), de a színfalak mögött valójában csak egyetlen igazi cél van: a fogyasztásunk növelése, „tulajdonképpen csak ezért vagyunk fontosak.” Nem a fogyasztói-haszonélvezői, hanem kiszolgálói-napszámosai vagyunk a nyugati világnak. Nem azért dolgozunk, mert megtaláltuk a hivatásunkat, hanem pusztán azért, hogy elkölthessük a keresetünket. A rendszer nem egyszerűen azt tudja, hogy mit szeretünk, és aztán azt felkínálja, hanem kitalálja, hogy mit szeressünk, függetlenül attól, hogy valóban szükségünk van-e rá, vagy sem, hogy aztán azt ránk tukmálja.
És a rendszer jó emberismerő. Mivel az egyik legnagyobb gyengénk a lustaságunk, ezért altat. „A világ nagyobb része őrültnek tartaná a politikust, aki azzal kampányolna, hogy megadóztatná a kerozint és a légitársaságokat, hogy drágább legyen repülni, szennyezési adót vetne ki a nagy szállítócégekre, hogy ne lehessen többé olcsóbb az eszetlen károsanyag-kibocsátás árán idecipelt banán, mint a Kárpát-medencében termett gyümölcsök.” Lassan vége a műanyagmentes júliusnak. Hiába tudjuk, hogy a legnagyobb szennyezők a nagyipari cégek, azért az utóbbi években egyre több embert látni, akik nem kérnek nylon szatyrot, szelektíven gyűjtenek (a rendszer elhiteti velünk, hogy ez megoldás). De már ahhoz is lusták vagyunk, hogy legalább altassuk a lelkiismeretünket. Pár napja két mosogatógép tabletta házi receptjét is olvastam a neten. El is döntöttem, hogy a hatékonyabbnak mondotthoz megveszem a hozzávalókat. Végül egyszerűbb volt a kész, de tablettánként becsomagolt és egyébként is drágább verziót megvennem. Megtettem.
Bármilyen okos is a levezetés, és bármennyire is nélkülözi a liberális és konzervatív, baloldali és jobboldali szavak használatát, a szerző nem említi: mindez csupán az egyénnek a közössége elé helyezésének logikus következménye, hogy a nyugati ember így befűtött maga alá.
Másrészt szerintem az ember soha nem irányíthatta azt a rendszert, amelyben élt. Az irányítás, precízebben fogalmazva: a beleszólás illúziója az általános választójog gyakorlata óta él velünk. Ha egy hírolvasó, hírfordító, hírértelmező újságíró vagy újságolvasó puffertartálya megtelik, levonja a következtetést: az igazán lényeges döntésekbe nekünk nincs beleszólásunk. Nem a gazdasági/politikai vagy bármilyen hatalom közelében fogantattunk, nem ebben a közegben neveltek fel, nem ebből a közegből szereztünk barátokat, nem ebben vagy ebbe házasodtunk. Még jó, hogy nincs beleszólásunk.
Hol van már a Kálvin által felmelegített zsarnokölési elmélet? Hol van a protestáns rendek demonstráló tüze? Hol vannak Bocskai hajdúi és Bethlen tudósai? Ott ahol a keresztyénségünk. Valahol a Felvilágosodás boulevard egyik sarkán, ahol pár évszázada kipottyant a kezünkből, hogy értékesebbnek tűnő holmikat markolhassunk vele.
Akármelyik politikai ideológia oldaláról, akármelyik világszemlélet felől olvassuk Sarkadi Zsolt cikkét, szerintem egyetérthetünk nyugati látleletével. Azzal, hogy ellenségeink valának: nagyban a globális gazdasági haszonelv, kicsiben saját lustaságunk. Közben akár vásárolunk, akár előteremtjük, amivel vásárolni fogunk, állandóan a fülünkbe duruzsol a zene, akár kértük, akár nem:
Minden úgy jó, ahogy van.