Óscar és Susana egy spanyol pár... fogták magukat, és egyéves biciklitúrára indultak Európában hétéves lányukkal, Lucíával és hároméves fiukkal, Daríóval.
Két kisgyereküket húzva biciklizik körbe Európát - origo.hu
Tavaly nyáron indultak, és nagyjából tízezer kilométerre tervezik az utat. Túljutottak Spanyol- Francia- és Olaszországon, az Adria partján le Görögországba, aztán Bulgárián és Románián keresztül Magyarországra. Most Észak-Nyugat Európa következik...
Amikor elvállaltam a mai beugrást, azt gondoltam, valami csak lesz a "köz életében", ami megszólít, és amihez belőlem is megszólal valami. A napi politika csatározásai, kulturális és sportesemények közepette szembejött velem ez a riport, és bár nincs benne semmi pártpolitikai vagy közéleti szenzáció, és talán soha életemben nem fogok ilyesmit már megélni, mégis közelebb jött hozzám, mint bármi más.
Pedig a szülőkkel való budapesti beszélgetést olvasva, először inkább az ellenérzések jönnek elő az emberben. Olyasmi gondolatok, amik aztán a cikk alatti kommentekben is olvashatók. Micsoda felelőtlenség ez! Ilyen kicsi gyerekekkel ekkora útra indulni. Két kerékpárral, a gyerekeket utánfutókban vontatva. A közúti balesetveszélyek mellett nem is beszélve az egyéb veszélyekről, meg a gyermekek kiragadásáról egy markáns időre a saját otthoni világukból, kapcsolataikból, nyelvi és kultúrális közegükből. Micsoda idő- és pénzpocsékolás ez, elköltése a családi tartalékoknak, ahelyett, hogy ez alatt az idő alatt is szépen otthon dolgoznának, normális körülmények között taníttatnák az elsős kislányukat, oviba adnák a kisfiút, és egyáltalán...
Csakhogy aztán a riportot - a mindennapokról és a gyerekek ritmusát és igényeit abszolút szem előtt tartó napi rutinról - továbbolvasva elkezdtek előjönni az emlékek. Abból az időből, amikor még mi is fiatalabbak voltunk, a gyerekeink pedig még egész kicsik. A rengeteg nyári többhetes kirándulás, a sátorozások a picikkel, túrázások Magyarország gyönyörű vidékein... Mindaz, amit még egyetemistaként elkezdtünk, és kisgyerekes szülőkként folytattunk is. A közös élmények, amiket az azóta nagykorúvá lett gyerekeink máig emlegetnek. Napok, hetek, amik még a múltból is képesek "világítani". A sokszor huszonnégyórás összezártságok, amik közelebb hoztak minket egymáshoz utódainkkal, mint bármi más. Amikor testközelből látták a konfliktusmegoldást, a probléma-leküzdést, a külvilággal való interakciót, a szüleiket a létben magában. És együtt éltünk át természeti szépségeket, nehézségeket és kalandokat.
Mostanában sok szó esik a gyermekeink neveltetéséről, a hit- és erkölcstan oktatás és iskolaválasztás kapcsán a taníttatásukról. Mi a legjobb nekik, hogyan kellene döntenünk. Milyen intézmény az, ahol a legtöbbet és legjobbat kaphatják. Fontos mindezt végiggondolni. De hitoktatásban is dolgozó lelkészként, minden pedagógus társammal együtt, látom és tapasztalom azt, hogy "hozott anyagból" dolgozunk. Az iskolának feladata nem csak a tanítás, de a nevelés is, ám alapvetően az a meghatározó, amit a gyerekek a családból, a szülőktől hoznak.
Lelkészként, lelkigondozói esetekkel szembesülve, azt is látom, hogy az életreszóló és - sokszor felnőttként előjött/elővett - gyógyulásra váró traumák túlnyomó része a kisgyerekkorból ered, a szülőkkel való kapcsolatból vagy éppen annak hiányából. Valami lényegi és alapvető ott dől el. A korai években, a szülőkkel átélt közességben.
Lehet, hoy ez a fiatal spanyol pár egy egész esztendőre "kiragadja" gyermekeit a társadalmi közegükből, de az igazság az, hogy ennyi idősen az elsődleges "társadalmi közeg" egy gyermek számára - maga a szülő! És kapnak egy édesanyát, aki nem "háziőrizetben " frusztrálódva, hanem teljesen önazonos szabadságában élve-küzdve-örömködve gondoskodik róluk. És kapnak egy édesapát, akit nem csak esti altatláskor, a munkából fáradtan hazajőve látnak egy rövid időre, hanem szüntelenül velük van - legalább ebben az egy esztendőben. Mindez elő sem kerül a riportban, de aki már nevelt gyermeket, az tudja, miről van szó...
Persze, tudom, hogy amit ők megtesznek, az egyszerűen nem lehetséges, anyagi okok miatt, a legtöbb magyar család számára. Egy év - az nem. De - lemondások, akár munkahelyi kockázatok vállalásával - néhány hétre igen!
Vannak olyan értékek, amik nem adhatók át másképpen, mint együtt megélve. Én az egyetemista éveim alatt ismertem meg igazán Erdélyt, és egyáltalán, a Trianon miatt az országtól elszakadt magyarság valóságát. Jövendőbelimmel diákként is sokat jártunk át az akkor még Ceausescu uralta Romániába, éjsötétben belopakodva erdélyi magyar lelkészek udvaraiba, segélyt vittünk és lelkiekben elmondhatatlanul sokat kaptunk. Folyt ez tovább a fordulat éve után is, de aztán jöttek a nyugat-európai ösztöndíjas évek, majd a szórvány-szolgálat, a gyerekek születése, és mindez szünetelt. De végül eljött a pillanat, amikor már beszélhettünk volna nekik Erdélyről, magyarázgatva dolgokat - és mi mégis inkább úgy döntöttünk, hogy ezt nem lehet megérteni, csak átélve. Testközelből és lélekközelből.
Csak fogtuk őket, és elindultunk. Együtt átélni határátkelést, partiumi idegenséget, székelyföldi otthonosságot, színtisztán magyar kicsi falukat, baráti családokat, szívdobogtató természeti gyönyörűségeket. És közben a felét sem kellett már magyaráznunk, mert együtt éltük meg. Megosztottuk velük a múltunkat, önazonosságunkat, az elmondhatatlant, de átélhetőt. Bármit tanultak aztán történelemből, tudták, mit jelent Türén magyar gyerekekkel bújócskázni a kertek alatt, vagy Gyergyócsomafalván nyakig a gabonában ülve, az árpaaratásban részt venni. S közben velük voltunk reggeltől estig és estétől reggelig, és adtuk, amit tudtunk - önmagunk.
Ebben a riportban és történetben nem is az a lényeg, hogy húú, egész Európa, meg hogy biciklizés. Hanem, hogy együtt! És ez lehetséges kis hazánkon belül is, egy-két nyári hétre is, vagy néhány önfeledt-önazonos délutánban. Önmagunkat a családunknak, gyermekeinknek - teljességgel odaadva. Csak úgy lenni - velük. Ennél nagyobb nevelő erő, ön- és közösségi identitást adó, személyiség-formáló hatékonyság, lelki egész-ség ajándékozás nincs...
Hozzászólások