Kevés figyelmet fordítunk a szórványra: a most már államalkotó nemzet, szlovák, román, ukrán, szerb, horvát többségben élő kisebbségi magyarságra – akik úgy élnek kisebbségben, hogy még saját régiójukban sem alkotnak többséget, szemben a székelyekkel vagy a dél-szlovákiai magyarsággal. Jó esetben egy-egy falu, település még tömbmagyar, s akkor van remény. Rossz esetben már településen belül is kisebbség a kisebbségi magyarság, s akkor aztán hümmöghetünk.

A szórvány napja – mandiner.hu

Nekem a szórvány különös kötődéssel ragadt a szívemhez. Tömbmagyarságból jövök. Évszázadok óta színmagyar közösség őseim földje, az egykori anyaszék, Udvarhelyszék pereme, amely völgy fölött összekacsint a Bekecs és Firtos teteje, ahonnan tündért szöktető királyfi lova zuhant a mélybe. Aki nem hiszi, ma is láthatja Firtos lovát a sziklába kövesedve. E tetőkről benézni hozzánk mégis nehéz lenne az ormok koszorúján megtelepedő erdők miatt. Mesék földje, amelyen nemrég még a lüdérc csatangolt, Istán király kábálái pedig ugyancsak siettették hazafelé az embereket. Olykor megfejték a kapuzábét, pedig a fekete macskába bújt gonosz lélek elapasztotta bizony a tehen tejét is. A rontást is csak szenes vízzel lehetett levenni az emberről, a menyecskékét azzal se mindig tudták. Kótyagos emberek s asszonyok tudománya volt ez, amelyet a református kegyesség elviselt szelíden, s volt mikor az imádság segített, volt, amikor az ólomöntés. Ha már semmi sem hatott, a tiszteletes úr kegyes beszéde nyújtotta a végső vigaszt a pogány világ maradványát őrző kálomista népnek.

Ebből az egy nyelvű, egy vallású évszázados örökségből kerültem kezdő lelkészként a Dél-erdélyi szórvány sajátos világába, a Zsil-völgyébe. Bányász vidék volt, alig száz éves múlttal, ahol a román hegyi pásztorokat, a momorlánokat és völgybe költözött utódaikat nem számítva mindenki jövevény volt. Magyarok, csehek, morvák, németek, szlovákok, románok alkották ez egykor elegy világot. Templomból is jutott mindenfelé, ortodoxoknak, görög és római katolikusoknak, reformátusoknak, evangélikusoknak, unitáriusoknak, sőt a zsidóknak is volt imahelyük, újabban pedig pünkösdiek, jehovisták és ki tudja még kik építettek hajlékot, ki-ki hite szerint. A nyelvet is eszerint osztották. Jutott mindenkinek. Mire én oda kerültem, rég túl volt virágkorán a völgy. A bányászok jó fizetését az állami támogatás biztosította, de annak java lefolyt a széntől fekete torkokon cujka és másfajta tömény ital formájában, nem ritkán hónap végén a gyermekek éheztek némely családban különösen, ha a feleség is beszállt bút felejteni férjeura mellé. A régi bányász öntudatot csak az ünnepi istentiszteletek végén felhangzó bányász himnusz idézte olykor, amelynek különös hangulatát a rézfúvósok trottyos zenéje zokogta temetéseken végső tisztességül:
„Szerencse fel, szerencse le,
Ilyen a bányász élete.”
Mikor leértem a Zsil völgyibe, így mondták, hogy le, pedig sokáig felfelé kell menni a Sztriggyel szemben Piski felől, ahol Bem apó még utoljára odacsapott a császári hadaknak. Szóval ez a le még mindig a remény szava volt, mert ha valakire azt mondták, hogy ő is kiment a Bányaságra, arról valamiképp lemondtak az otthoniak. Szóval a Zsil-völgyibe érkezve a magam huszonhárom esztendejével homogén közösségből és a hadseregben összekalapozott román tudással, addigra a már három éves árvaságban lévő gyülekezet úgy várt mint, aki egyszerre lelki atyjuk, az otthon hírnöke és egy új világ küldötte vagyok. Olyan szeretet nem is nagyon kaptam sehol. Pedig bevallom, nekik is elmondtam két évtizeddel később, hogy féltem oda menetelemkor. Féltem egy rosszhírű, előítéletektől terhes világtól. Cserébe ők szeretni akartak és tudtak. Fél évig nem ebédeltem otthon, mindig volt meghívás valamelyik házhoz. A fűtéshez ingyen szállított szenet behordták, a fát felaprították. A Déli- Kárpátok erdeiből gombát tettek ajtóm elé, olykor szamócát tányérba. Disznóvágáskor nem fogyott ki a kóstoló.
A szembe lévő szomszéd egy kilencven felé közeli magyar zsidó néni volt, akinek minden hozzátartozója akkorra Izraelbe vándorolt. Sokáig nem tudtam azt sem, hogy magyar, azt sem, hogy zsidó. Félénken nézett ki a kerítés mögül s mégis kíváncsisággal, talán meg akart bizonyosodni, hogy nem átmenő vendég vagyok, hanem az új református lelkész. Aztán egyszer megszólított szelíd suttogó hangon: „Tiszteletes úr! Ugye maga az?” Beszédbe elegyedtünk. Az utolsó magyar zsidó volt, nagyapja került le oda. Boltjuk még meg volt, állami papírüzlet akkorra, a telekből kiszakítva. Sokat beszélgettünk. Kérdeztem, miért nem vándorolt ő is ki a családjával? A férje ott volt eltemetve. Mellette akart örökre pihenni. Egyébként is mondta, „én itt vagyok itthon”. Három szomszéddal lejjebb Szilágyi néniék laktak. Baba nevű lányuk egy szilágysági fiatalemberbe botlott. Magyarok voltak, azok is akartak maradni. Takaros ház, hatalmas kert, valamikori jómódot hirdetett. A ház mögötti hatalmas gyümölcsöskert ritkaság volt arrafelé, a nagyapa, aki a telket vette valamikor az 1900-as évek elején méhészkedett is. A régi kaptárok rég ott pihentek az eresz alatt. Megörökölt kutyámat távollétemben a hívek etették, de a kertszomszéd román néni, talán Doinának hívták, amúgy is gondját viselte.
Hétszázkilenc elszórt magyar református volt az akkor huszonezres városban. Hűek voltak és árvák. Gyermekeik némelyikét elvitte a szerelem vegyes házasságba, ezzel legtöbbjüket románnak. Elhagyták egyházukat, ortodoxszá pedig csak formálisan lettek. Vagy úgy se. Senki földjére kerültek. Nyelvi botlásokkal tarkított otthontalanságba. Velem, a magyar pappal szégyelltek szembe jönni, szüleik temetésén feszengtek. Volt, hogy kettészakadt a család. Négy testvérből kettő „románnak állt”, kettő magyar református maradt. A magyarok nagy magyarok maradtak, a vérséget is megtagadták érte. Volt, aki román házastársát és gyermekeit hozta a református gyülekezetbe. Magoltuk a Heidelbergi Kátét, elődöm házi fordításában románul is olvastuk. Sem így, sem úgy nem értették a román iskolába járó gyerekek. De hűek voltak, vasárnapról-vasárnapra ott voltak a templomban és a káté órán. Az első télen végig látogattam minden családot presbiterek kíséretében. Olykor este tizenegy óra vetett haza, a mínusz húsz fokos hidegben dideregve gyújtottam be a cserépkályhába. Éjfél utánig három plédbe csavarodva nem tudtam elaludni a remegéstől. Családlátogatás után a két városrész templomában százötvenen voltak vasárnaponként istentiszteleten.
Húsz évvel később szemeikben viszont láttam egykori önmagam. Tudták, hogy jövök. Fényképet hoztak, történeteket meséltek és visszaidézték a régi időt. Újak alig voltak a templomban. Mintha csak átléptünk volna az időn. Megfogyatkoztak. De szeretetük a régi maradt. Hétfőn korára tervezett indulásom délben még ott ért Péter bácsiék szilágyságból hozott jóízű beszédében a terített asztalnál. Fogyunk, mondta az akkor is hű presbiter. Pedig valamikor csak mi, diósadiak százhetvenen voltunk a gyülekezetben.
Utoljára még felkanyarodtam a lónyai dombra és készítettem búcsúzóul egy fényképet a református templomról, ahová ifjúságom két esztendeje, s szívemnek egy darabja szakadt. Nem tudom meddig lesz még ott magyar. Eljön-e az idő, hogy valaki utolsóként húzza meg a harangot. A Wekerle telep magyarjai lassan fogyatkoznak. De még vannak.
Nekem ők a szórvány, szívemhez közeliek, s Petrillán a kicsi templom és a petrillaiak. No meg Szabó Katalin doktornő, akinek háza mindig is nyitva áll egykori földije előtt.