Reményik Sándor: Halottak napja
(…) Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetőbe jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.
De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk. (…)
Istennek hála, azok a szeretteim, akik miatt kimennék a temetőbe, ők még élnek. Így számomra a halottak napja nem annyira az elhunytakról szól, magánemberként nem járom a temetőket koszorúkkal, mécsesekkel. Sokkal inkább gondolok most azokra, akik mellettünk, közöttünk vannak, akik még szemmel láthatóan élnek... Vagy mégsem...?
Nem hagynak nyugodni azok, akik számunkra meghaltak... Családtagok, rokonok, egykori szerelmek, barátok... Akiket már nem keresünk meg sem személyesen, sem facebookon, akiket már nem hívunk fel, akiknek már nem küldünk egy sms-t sem, talán már ki is töröltük a nevüket a telefonunk névjegyzékéből... Akik már nem léteznek a számunkra... Akikre ha gondolunk, lassan már nem a teljes arcuk jelenik meg lelki szemeink előtt, csak azok a szikrákat szóró szemek... És nem a szép emlékek, az egykori nagy lelkük és jóságos szívük villannak fel, csak a tüskék, a sebek, a belőlük szivárgó genny... Talán már arról is lemondtunk, hogy életjeleket küldjünk, mint az a magányos idős néni, aki a negyedik emeleten lakott és szándékosan mindig leejtett valamit az erkélyről... Egy ruhát, egy táskát, egy kanalat... És valaki mindig felhozta neki... Egyszer aztán az egyik szomszéd, gondolván, megbolondult a néni, hívta a rendőrséget. Egy kedves rendőrnő fel is ment hozzá és megkérdezte, hogy miért tetszik ezt csinálni? - Mert különben hetekig senki rám nem nyitná az ajtót – hangzott a válasz... Igen, így élünk egymás mellett, mintha egy temetőben élnénk, közöttünk és bennünk lévő élő halottjainkkal...
Talán ennél is rosszabb, amikor az ember azt érzi, hogy már önmaga számára is meghalt... Hogy nincs élete... Aki csak létezik, de nem él... Ő is élő halott... Aki úgy érzi, hogy már nincs értelme és célja az életének... De sokan vannak ilyenek...! Akiken látszik is, hogy lelki betegek, depressziósak, potenciális öngyilkosjelöltek vagy éppen nagyon jól álcázzák céltalanságukat...! Azzal, hogy sürögnek-forognak-pörögnek, mégis „ál-életet élnek”... Akiknek tulajdonképpen az egész létük nem több, mint egy életen át tartó pótcselekvés... Akik ilyenkor kötelességtudóan viszik elhunyt szeretteikre a koszorúkat és azt is tudják, hogy ilyenkor azt kell mondani, hogy inkább egy szál virág az életben, mint egy csokor a sírra... Akik nem tudnak mit kezdeni igazán az életükkel... S tegyük hozzá – a halállal sem... Pedig – ahogy korunk nagy „halálszakértője”, Kübler-Ross professzornő írja – „A halál az élet kapujának kulcsa...” Annak, hogy nagyon sokaknak céltalan és üres az életük, részben ez az oka, hogy nem tudják elfogadni a halálnak, mint létünk korlátjának a tényét, letagadják, „tabuvá hallgatják” gyermekeik, unokáik előtt... A világhírű szívsebész, Dr. Papp Lajos beszélt egyszer arról – olyan betegeinek a tapasztalatai alapján, akik nem egy alkalommal visszajöttek már a „küszöbről” – hogy nekünk is „többször kellene meghalnunk”, hogy tudjunk igazán élni...! Bármennyire is paradox gondolatnak tűnik, mégis igaz, hogy a halál is az életre tanít... Megmutatja, mik azok a dolgok, amelyeket könnyű szívvel kiengedhetünk a kezünkből és mi az az egy érték, amihez foggal-körömmel ragaszkodnunk kellene, pontosabban szétosztani mindenkinek, igen, ez a szeretet... Ez adhat egyedül örök életcélt és aktuális életfeladatokat! Mint annál a bácsikánál, aki bent volt a kórházban, s az egyik vizit alkalmával a főorvos csodálkozva kérdezte tőle, hogy mi történt magával, hogy ilyen ugrásszerűen javultak az eredményei...? Mire azt válaszolta: - Nem tudom... Igazából semmi... Ha csak nem az, hogy felhívott tegnap az unokám, hogy „nagypapa, gyere haza minél hamarabb, mert kilyukadt a biciklim gumija és azt csak te tudod megjavítani...!”
Végül a legfájdalmasabb azokra gondolni, akik már Krisztus számára is meghaltak... Mármint abban az értelemben, hogy csak egy halott Jézusuk van és nem az Ő feltámadt és élő valóságában élnek... Ők az igazán élő halottak... Akik nem hisznek Benne... Pedig azt mondja Jézus, hogy „aki hallja az én igémet és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt, ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe...” (Jn. 5, 24) Akik még így a másik „térfélen”, a halál oldalán állnak... Akik nem fogadták be azt a Jézust az életükbe, aki azt mondta magáról, hogy „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él!” (Jn. 11, 25)
S még valami nagyon fájdalmas, gondolkodtam is sokat, hogy leírjam-e egyáltalán...? Az a legszomorúbb, ha nekünk „hívőknek” ez, mármint a „lelki halottak” ténye már nem is fáj... Ha megszoktuk, elfogadtuk, beletörődtünk... Ha már szikrányi missziós életerő nincs bennünk, hogy ezen változtassunk... Mi is élő halottak lennénk...?