Két lehetőségünk volt: az egyik, hogy sok pénzből felújítjuk és elhárítjuk az életveszélyt, vagy lebontjuk – tájékoztatott Aradi András, a Tolna-Baranyai Evangélikus Egyházmegye esperese. – Zsibriken evangélikus gyülekezet nincs. A KIMMTA annak idején használatba vette tőlünk a templomot. Tíz évig ők rendelkeztek felette, hogy tudjanak pályázni. Próbálkoztak a felújításával, illetve bontásával, de nekik sem volt anyagi forrásuk erre. Négy-öt évvel ezelőtt dokumentációval együtt visszaadták nekünk, mert nem tudtak mit kezdeni vele, így a felelősség ismét a miénk lett. Gyakorlatilag minden gyülekezet forráshiánnyal küszködik, sok templom van, ott is vannak feladatok – nem tudtunk átcsoportosítani pénzeket. Amikor jelezték nekünk az állapotokat, a kötelezés után döntenünk kellett a sorsáról. Az egyházközségnek másfelé is vannak feladatai, így végül a bontás mellett döntöttünk.

Csak egy tábla jelzi majd a zsibriki evangélikus templom helyét - evangelikus.hu

Azért az alapvető igazság számomra mégiscsak az, hogy templomra ott van szükség, ahol vannak emberek, ahol létezik gyülekezet is. Ahol emberek már nem élnek, ahol gyülekezet nincs, ott a templom csupán egy épület, a múlt szép emléke, amit őrizni és ápolni kell – a műemléknek. De nem az egyháznak. Szerintem. Úgyhogy ez az írás végső soron nem arról szól, hogy sajnálkozzunk a zsibriki evangélikus templom lebontásán, hanem sokkal inkább arról, mi valójában az egyház feladata. 


Persze, nehéz kérdésről beszélünk, amit nem lehet olyan egyszerű módon letudni, mint azt a tengerentúlon teszik. Ha ott elfogy egy gyülekezet, a templom bezár, eladják, lesz belőle lakás, könyvtár, mozi, rosszabb esetben szórakozóhely, kocsma. Nálunk azért ennél szentimentálisabbak a népek, ragaszkodóbbak, itt az épület történelmet jelent, nagyszüleink, őseink jelenlétét, hitét, sőt annak az illúzióját, hogy vagyunk, létezünk. Bár a vasárnapi istentiszteletre nem jár, mégis, ha a templom felújításáról van szó, adakozik, és még talán a hálaadó alkalomra is elmegy a maga módján hívő ember– legalábbis akkor, ha ahhoz az adott templomhoz van valami köze, ha mondjuk az épület a múltjának egy darabját jelenti, ha a község vezetése is a templom felújítása mellé állt, na akkor biztosak lehetünk benne, hogy valamilyen módon mégiscsak kiveszi a részét a régi épület megmentéséért vívott harcban. 

Egyfelől jól van ez így, nekem például a szívem szakadna meg, ha a nagyszüleim templomát, ahol annak idején megkereszteltek, lebontanák. És akkor is, ha a somogyi elfogyó-elfogyott gyülekezetek templomaiért jönne egyik nap a bontóbrigád. Ám akkor is a szívem szakad meg, amikor azt látom, hogy időt, fáradtságot, pénzt és embert nem kímélve olyan templomot újítunk, ami nagy valószínűséggel az elkövetkező száz évben nemhogy megtelni nem fog, de „érdeklődés hiányában” a havi egyszeri alkalom is elmarad. Merthogy nincs ember, aki helyet foglaljon az istentiszteleteken. Nincs, mert elköltözött, nincs, mert már rég máshol éli az életét.

És a másik, amiért a szívem hasonlóképpen megszakad: miközben őrizzük egykor volt múltunkat, kicsiny községek szívünkhöz nőtt, szépséges templomait, aközben alig tudjuk megszólítani a ma emberét, nem fordítunk kellő mennyiségű pénzt, időt, energiát arra, hogy utolérjük őket, különösen azokat az ezreket és tízezreket, akik a városok, nagyvárosok területén élnek. (És talán pont ezekből az elnéptelenedő falvakból származnak.)

Azt olvassuk, hogy Zsibriken evangélikus gyülekezet nincs, ember sem nagyon, a Drogterápiás Intézet pedig nem tudta hasznosítani a használatába adott épületet. (Nem is csoda, teszem hozzá, elvégre ők emberekkel, szenvedélybetegekkel foglalkoznak, nem pedig rogyadozó épületek temérdek pénzből történő felújításával.) Azt hiszem törvényszerű volt, hogy a romossá lett templom sorsa előbb-utóbb megpecsételődött.

És akkor most lehetne arról értekezni, hogy kinek lett volna a feladata a felújítás, kinek a szégyene, hogy le kell bontani a zsibriki templomot. Szerintem minden oka megvan arra az evangélikus egyháznak, hogy ne érezzen emiatt lelkiismeret furdalást. Protestánsként, reformátusként én sem érzek ilyet. Merthogy az egyház nem épületekkel, hanem emberekkel kell, hogy foglalkozzon. Zsibriken pedig ezt meg is teszi, történetesen a református egyház. Nekem valahol üzenet értékű az, hogy az egykori templomot le kellett bontani, ám a szenvedélybeteg fiatalokkal foglalkozó intézet él, működik, mi több, Krisztust hirdetve gyógyít.

A civileknek lehet összefogni a vidék Magyarországáért, lehet alapítványt létrehozni a hasonló sorsú templomokért, épületekért. És meg lehet győzni egy-egy tehetős vállalkozót, hogy segítsen. (Erre egyébként van is egy dunántúli, somogyi példa: a Bábonymegyeren található rogyadozó református templom egy vállalkozó jóvoltából újult meg teljesen.)

Azt hiszem, a zsibrikihez hasonló templomok felújításáért nyugodtan lehetne ostromolni a civil szektort, sőt, a magyar államot is. De merészet mondok: a településeinken található templomaink helyrehozatala sem egyházi, sokkal inkább társadalmi, állami feladat lenne. Akkor is, ha létezik gyülekezet, ha van virágzó közösség. Ha komolyan gondoljuk a múltunk megőrzését, kultúránk ápolását, akkor mi sem természetesebb annál, mint hogy nekilátunk templomaink, zsinagógáink rendbetételéhez. Jó, hogy erre azért akad forrás, rossz, hogy az egyháznak „pályázni” kell, megfelelni a nem rájuk szabott követelményeknek, miközben lehetne ezt másképp is.

Reméljük, lesz egyszer Zsibriken evangélikus gyülekezet, amely majd újjáépíti a templomot.

Addig is ne felejtsük a bibliai igét: hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el és hirdesd az Isten országát. (Lukács evangéliuma 9. fejezet, 60. vers)