Az épület a település szimbóluma volt, és Bözödújfalu önmagában is egy nagyon izgalmas történet az erdélyi szombatosság fejezete miatt, ezért szimbolikus lépés lenne legalább a tornyot visszaépíteni – tette hozzá Soós, aki szerint olyan betonalapokat kellene önteni, amelyek bírják a vízemelkedést. „Másfél-két méteres vízszintkülönbségek vannak, a toronynak is az jelentette a legnagyobb problémát, hogy szeles időben állandó hullámzás volt, ami felgyorsította az állagromlást” – magyarázta.
Újjá építenék a Bözödújfalusi templomtornyot – transindex.ro
Mélységesen mély a múltnak kútja – adja meg Thomas Mann József és testvérei című regényének alaphangját. Ebből a mélységesen mélyből kellene kiemelni a múlt tanulságait úgy újramesélve a történetet, hogy az egyszerre legyen az (ön)ismeret és identitás forrása. Ismert és mégis elfelejtett kincsek lapulnak minden nép örökségében. A miénkben nem is kevés, amelyeket nem sikerül a tárgyi valóságuk fölébe helyezni egyetemes igénnyel. Ezért félő, hogy el is vesznek nem csak tárgyiasultságukban, hanem az emlékezetből is.
A székely-magyar öntudat számára létezik egy huszadik században megszakadó sajátságos történet: Bözödújfalué. Ez a valaha Küsmőd- patakának alsó folyásánál megbúvó kis falu öt felekezetnek adott otthont, örökséget a békés együttélésről pedig az egész Európának. Kiáltani kellene ezért az örökségért, amelyet a 20. század pokoli ideológiái töröltek le a történelem térképéről.
Bözödújfalu mégis nyugtalanító pont. Kísértettként jár vissza nemcsak az emlékezetbe, hanem az elvarratlan történelmi tettek gólemjeként. A hasonlat korántsem idegen, hisz ez a közösség őrzi meg a 16. századi reformációs mozgalmak egyik legérdekesebb hajtását, az úgynevezett szombatos tanítást, akik aztán vérségüktől, a székelységtől juttattattak el egy másfajta vállalásig, a zsidósággal való nyelvi és vallási azonosulásig. Ők a székely szombatosok. Ha valaki még hordozza vérében a székelységet valahol Izrael valamelyik településén él talán már identitását veszítve, másokat pedig épp az ellenkező irányba, a vallástalanságba vagy a „kitérésbe” vitt a történelem áradata. Az évszázados közösség szétszóródott. A falut pedig elöntötte a kommunizmus eszelős szüleményének következménye: egy vízzáró gát által felduzzasztott víztömeg. Évekig állt mementóként a hátra maradt utolsó templom tornya, amelyik jelezte a nagyvilágnak nemcsak a falu helyét, hanem annak igényét is az emlékezésre.
Talán egy éve is már, hogy belezuhant az utolsó emlékfoszlány is a tó vizébe. És most mégis mintha ki akarnák emelni onnan a múltat. A víz nem tűnik el többé, hacsak egyszer meg nem nyitja valami emberfeletti erő a zárógát repedéseit. De akkor újabb sírások fakadnának. Fájdalmasabb tragédiák. Ne legyen, sohase. De ki tudta, tudhatta előre ezt a mostanit?
Bözödújfalut, legalábbis annak tornyát újra kiemelné a vízből az emberi szándék.
A torony újraépítésének szándéka több mint nemes. Ugyanakkor riasztó is.
Érthető az igény a múlttal való törődésre. Jelezni, hogy valamikor ott élt egy közösség, amelynek a világon egyedüli sajátossága volt. De a székely falvak azon a környéken amúgy is néptelenednek és erőtlenednek. A jelzés a múltnak szól, de kevésbé annak, hogy hogyan lehet a romokból jövőt építeni. A szimbolikus történéseknek és helyeknek ereje van.
De élő közösséget nem falak, hanem a Lélek és az életigenlés építene.
A teremtés hajnalán a vízből az Ige, Isten szava hívott elő életteret és az a szó népesítette be a földet. Erre szóra van a legnagyobb szükség ott is, hogy a romlandóság és az emberi gonoszság fölé felépüljön az Ige katedrálisa, amely nem csak a múltról, hanem a jövőről is beszél.
A Székelyföldnek erre van legnagyobb szüksége. Különben történelmi relikviák lesznek a székelyföldi falvak, ahová érzelmi feltöltődésre szezonálisan be-betéved olykor egy-egy turistacsoport.
Az életre is vannak jelek. Csak az iskolák és a templomok padjai maradnak egyre üresebben.
Ez a jelen. A mélységesen mély jelen.