Óriási vihar csapott le Szombathelyre kedden délután. A rengeteg vizet és diónyi jeget hozó szupercella autókat, fákat rongált meg. Kitört ablakok, lyukas redőnyök és özönvíz maradt nyomában.
Másodszorra pattantam délután a bicikli nyergébe, hogy kifújja a szél testemből a kánikula hőségét. A forró aszfaltot megunva döcögős emelkedők felé vettem az irányt, ahol terepezésre régen használt váltómozdulatokat próbálhattam ki, no meg sokadszorra azt az érzést, hogyha az első húsz perc lihegését magam mögött tudom, valahogy visszajön a régi edzettség tudata és akkor órákon át képes vagyok hasonló tempóban kerekezni. Próbálgattam hát magam a délutáni kánikulai hőségben, miközben a város fölé be-bekanyarodott egy–egy töményebb felhőtömb, amely a másnapra beidőjósolt lehűlés jeleinek véltem.
A városi kiskertek között kerekezve pillantást vetettem a magasba amint nyugati határ fölött meg-megpördült valami sötétség. Aztán jó ideig eltartott még a nézelődés, míg visszajutottam a Fő tér közelébe. Akkor váratlanul kavargó szél csapott le, majd nemsokára apró cseppekben verni kezdte szemközt az esőt. Ekkor más sebességet váltottam, s keményen tapostam a pedált, hogy minél hamarább haza érjek. Vészjóslóan 
kevés autó volt az úton, a bringából a nedvesedő aszfalton pedig az utóbbi idők legnagyobb sebességét sikerült kitaposnom. Egy jobboldali utca torkolatában feltűnő autó láttán át is futott rajtam a gondolat: Istenem, ha itt, ennél a sebességnél, s ebben az öltözetben, egy rövidnadrágban és egy szál pólóban elterülnék az úton, mi is lenne velem? Arcomba már égetően vert ekkor az eső, de közel volt az otthon is. Mikor a kapun át betoltam a biciklit, a család egy kedves ismerős társaságában az eresz alól figyelte a lezúduló esőt. A kertben lett volna teendő a gyümölcsök és vetemények között.
Alighogy kifújtam a sietség feszültségét, a szitáló esőben állva furcsa moraj töltötte meg az eget. Soha nem halott hangok kavarogtak. A felhők rohanva majdnem a torony gombjáig ereszkedtek alá, s közben a pokoli hörgés váltakozó tónusokkal ott zúgott a fejünk fölött. Aztán leszakadt váratlanul az ég. A hatalmas esőcseppek tenyérnyi nagyságban csapódtak szét a járda kövein, majd mintha kénköves ítélet jeleit hajigálnának alá az égből, fél dió nagyságú jegek kezdték verni a földet. A kopogás az ajtón és ablakon volt a legfélelmetesebb. Féltünk, hogy szétverik az otthont. De ahogy kinéztem az udvarra, a fák, a füvek néma szenvedése ötlött szembe. A muskátli bokrokról mintha célzottan verné le a virágokat egy láthatatlan kéz, ott hevertek rikító megvertségükben a fű közé kerten. Valahonnan egy kaspó alátétet sodort az udvar közepére a vihar. Az őszibarackok ágastól szakadtak le. Távolabb a zöldségeskertet vizslattam, s láthatatlanul is siratni kezdtem az idei év munkáját. Tudtam, hogy mire képes az ítéletidő. Gyermekkoromban az egész falu siratta egy esztendő fáradtságát és a mindennapi kenyeret mikor csonkra verte a jég a kukoricatáblákat, a paradicsomot vagy éppen az érés határához érkező gyümölcsöt.
Akkor valahogy belemar az emberbe az ítélet valósága és azzal szembeni tehetetlenség. Hogy az az erő sokkal hatalmasabb minden emberi lehetőségnél. Nagyobb a heitechnél, az irányított termelékenységnél. Mindennél nagyobb. Ennek az erőnek nem ura az ember, csak kiszolgáltatottja. Ebben a helyzetben rászorul valami sokkal nagyobbra, arra, aki ezeknél az erőknél is nagyobb azáltal, hogy begyógyítja az ütött sebeket.
Mikor a földre vert félérett barackokat szedegettem az ítéletidő után, valahogy feltolult bennem a jóbi vallomás: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve”. Hány éven át ingyen kaptuk a gyümölcsöt és természetesnek tartottuk, hogyha magot vetünk és gyomlálunk, betakarítani is fogunk. Olyan természetes volt minden. Fáradtságos olykor a munka, de gyönyörűséges az áldás. S ha felfordul egyszer a megszokott rend és nem úgy történnek a dolgok, ahogy elképzeltük és megszoktuk, kevésbé szeret Isten? Nem, sőt ennek ellenére mutatja meg jóságát és tanít meg arra, hogy nem jár mindig minden az embernek. És megtanít még valamire: hogy a legnagyobb kereszt nem a miénk. Állok a biztosítónál másnap sorban, mert szétverte a jég a redőnyöket, mögöttem talán hárommal egy fiatal férfi. Parkolójegy hiányában sűrűn pislogtam kifelé, láttam, hogy mellém parkolt egy felsőkategóriás autóval. Jönnek, szólalt meg egyszer, így hát mindketten kiléptünk a sorból és siettünk a parkoló automatához. Miközben a jegyet elhelyezem a szélvédő mögé, látom, hogy autóját hullámosra verte a jég mindenhol. Elgondolkoztam, mi ehhez képest az én károm?
Egyvalami mégis fáj, a ház mögötti fügefa, melyet termésével együtt tőből szakított ki a vihar. Nem is a terméséért, amelyből először ismertem meg az igazi füge ízt, s még azt sem siratom, hogy Zákeust valami hasonlóra képzeltem felmászni, hogy láthassa Jézust, azért fáj egy kicsit ez a fa, mert akitől kaptam még ágacskaként, régóta nincs közöttünk. Egy személyes emlékkel lettem szegényebb.