A német szövetségi parlamentben is felolvasták azt a gúnyverset, ami miatt Recep Tayyip Erdogan elnök a szerző, Jan Böhmermann humorista felelősségre vonását kérte a német kormánytól. Detlef Seif, a kormányzó kereszténydemokrata párt képviselője a felolvasással demonstrálni akarta, hogy a vers sérti a török államfő szabadságát, és túlmegy a véleményszabadság keretein.
A Bundestagban is felolvasták az Erdogant sértegető verset – 24.hu
Jan Böhmermann német humorista nem kis gondot okozott hazája vezetőinek, amikor az Erdogan török elnökről szóló gúnyverse miatt veszélyeztetett kulcsfontosságú külpolitikai tárgyalásokat a menekültválság miatt. A német közszolgálati televíziónál dolgozó humoristának azonban elment a kedve a nevetéstől, amikor kiderült, komoly pereket akasztott nyakába Erdogan, és nem csak a diplomácia területén keresi igazát, hanem polgári pert is indított ellene, felkérve Németország egyik legjobb médiajogi ügyvédjét.
A szellemi alkotás szabadságának tiszteletét hangoztatják azok, akik Böhmermann mellett kiálltak, sőt néhány nappal ezelőtt az Erdogant gyalázó verset a német parlamentben is felolvasta egy képviselő, nem kevesek tiltakozását kiváltva. Mielőtt úgy vélnénk, a művészi szabadság forog kockán, tegyük rögtön hozzá: bár versként említik, egy minden sorában nemi fajtalanságokat és durvaságokat soroló szövegecskéről van szó, amely csak egy kategóriájában felel meg a vers minőségének, nevezetesen, hogy rímes. A legnaivabb és legvulgárisabb diákrímfaragásokra emlékeztet a szöveg, amely egy késő esti szatirikus műsorban hangzott el, s amely név szerint említi a török elnököt.
A műsor utáni napok valamelyikén a humorista megkapta az egyik legnagyobb média-díjat Németországban, de nem vette át személyesen, csak levélben kesergett, milyen súlyos támadások érik. Azóta még keserűbb lett a leves (de nem az a bizonyos fekete leves, ami annak idején török közvetítéssel jutott el Európába), mert az is bebizonyosodott, hogy egynémely dolgok következményekkel járnak. Itt válik érdekessé a történet, és számomra szépen ráhangolódik a mi magyar ügyeinkre, mint amilyen a Kiss László-ügy, vagy helyi jelentőségű rágalmazási esetek.
Jeremiás könyvében olvassuk a megdöbbentően aktuális sorokat: „Ama napokban nem mondják többé: Az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott el bele. Sőt inkább kiki a maga gonoszságáért hal meg; minden embernek, ki megeszi az egrest, tulajdon foga vásik el bele.” A felgyorsított mediatizált közélet felgyorsítja a kimondott szavak és tettek hatását, és felgyorsul a visszacsatolás is. Egy leírt mondat, egy kimondott rágalmazás, egy műsorban elhangzó becsmérlő vers szinte azonnal eljut az érintettekhez, valamint reagáló emberek tömegéhez, akik saját vérmérsékletük és ingerküszöbük szerint válaszolnak. A nyugati emberbe belenevelték, hogy ha emberileg és erkölcsileg felháborítónak is tartja a másik ember közlését, igyekszik nem szólni érte, mert ismeri a média visszacsapó lendületét, amely a szerecsenből eszkimóig mosdatja azt, aki túllőtt az elviselhetőség határán. Ám tőlünk Keletebbre másképp élik ezt meg az emberek. A másik ember bemocskolása még mindig olyan vétek, amelyet nem lehet következmények nélkül elviselniük.
A német humorista becsmérlő verse a legolcsóbb, legócskább típusú, így joggal felmerül a kérdés, lehet-e egyáltalán művészi alkotásról és így művészi szabadságról beszélni? Ezen lesz mit gondolkodnia a jogászoknak és esztétáknak egyaránt, ám nem árt néha látni azt, hogy szóban és tettben létezik egy fontos határ, amin túl már sérül a másik ember méltósága, emberi mivolta. A szónak és tettnek következménye van, sőt a Kiss László-ügy azt példázza, hogy a bűntetés önmagában nem zár le egy bűnt. A lezárás a megbékélésben van, de az egy nehéz folyamat eredménye, amelyhez mindkét félnek – sértőnek és sértettnek, elkövetőnek és áldozatnak – komoly belső munkára van szüksége, olykor önmagát megalázva, olykor átértékelve egész addigi gondolatait, érzéseit, életét.
Ugyanakkor elszomorító látni azt, hogy egy-egy szomorú emberi történet milyen keveseknél indítja el az önvizsgálat nagyon küzdelmes folyamatát. Nem hogy egy bocsánatkérésig, egy önkorrekcióig nem jut el egy-egy komoly vétek, de a belső önvizsgálatig sem. Oly sok fehér bárány rohangál mindenütt körülöttünk, és nincs egy, aki sírva görnyedne össze vétkeitől. Oly sokan szidják maguk körül az egész világot, és soha még egy halvány kétely gyanánt sem merül fel bennük önnön vétkük lehetősége. Oly sokan mérnek kettős mércével, és fáj jobban a bántás, mint az, ha bántanak. Ha az embereket halljuk, az az érzésünk, ez a világ csupa bűntelen emberből áll. Vajon honnan jön hát az, hogy a bűn mégis az égig ér?
Hozzászólások