Volt-e valaki, aki végiggondolta, s ha nem, miért hajszolnak bele ebbe a kilátástalan és olykor megalázó küzdelembe embereket, lelkipásztorokat, hitoktatókat?
Köszönet Jakab Bálintnak ezért a posztért, mert mindenféle sablont és kötelezőnek vélt szépet mondást mellőzve a nyilvánosság elé hozza az iskolai hitoktatás bevezetése körüli anomáliákat. Ráadásul nem úgy, mint aki egy íróasztal mögül, a hétköznapi valóságot nem ismerve „osztja az észt”, hanem olyan aktív városi lelkipásztorként, aki maga is az új hitoktatási rendszer „elszenvedője”. Szavai tehát hitelesek. Fura dolog ez: bevezetésre került valami, aminek örülni kellene, ám mégis, a lelkipásztorok egy részének öröme korántsem felhőtlen.
Exkurzus: Nagyon örülök ennek az írásnak, mert tapasztalatból tudom, hogy a hitoktatás körüli zavarok a mai magyar református lelkésztársadalom aktuális témái közé tartoznak. Valaki megkérdezte tőlem, hogy mit szólok Jakab Bálint cikkéhez, merthogy már a címe is eléggé ironikus, s maga a szöveg sem azt sugallja, hogy van itt egy lelkipásztor, aki mennyire végtelenül boldog, hogy új missziói lehetőségek nyíltak meg előtte. Sőt. Szóval, a kérdés az volt, hogy most „mi lesz”? Mármint azt követően, hogy ez megjelent. Ugyan már, mi lenne? Nem baj az, ha a nyilvánosság elé kerülnek olyan „kényes” témák, amelyek mindnyájunkat foglalkoztatnak. Nekem meggyőződésem, hogy nem a nyilvánossággal van a baj, hanem sokkal inkább azzal, ha nem tudunk a nyilvánossággal élni. Sok-sok félreértés, elfojtott, elhallgatott, szőnyeg alá söpört probléma megoldásának éppen az lehet az útja, ha azok a nyilvánosság előtt kulturáltan ki vannak mondva. Ami engem illet, sokkal inkább tartok a vélemények elhallgatásától és elfojtásától, semmint a vélemények különbözőségétől.
*
Jakab Bálint valós problémát fogalmaz meg. Az iskolai hitoktatás új rendszere úgy lett bevezetve, hogy egy ilyen hatalmas és nagy kiterjedésű változáshoz szinte semmiféle előkészítő munkálatok nem történtek. Nem véletlen, hogy szinte az utolsó pillanatig teljes volt a bizonytalanság, s csak annyit lehetett tudni, hogy „lesz”. De a végrehajtással kapcsolatos alapvető információk is hiányoztak, s még az illetékes állami szereplők is sokszor a sötétben tapogatóztak.
Aztán amikor elindult, jöttek elő a rendszer hibái, vagy anomáliái. Például az, hogy a lakosság felekezeti megoszlása miatt a rendszer nem egyformán működik az ország különböző területein. Innen van az, hogy vannak jó tapasztalatok, de akadnak szép számmal olyan kihívások is, amelyekkel csak most szembesülünk. Nem készültek részletes hatástanulmányok arra nézve, hogy az új rendszernek a különböző településeken milyen következményei lehetnek. Kiderült például, hogy sok falusi lelkipásztor, amennyiben helyben nincs iskola, az eddigi gyerekeit is elveszítheti. Kiderült az is, hogy az iskolai hitoktatás veszélyeztetheti a gyülekezeti hittant, ami pedig rendkívül káros lehet, hiszen így a tanuló és a gyülekezet közötti személyes kapcsolat sérül. Kiderült az is - amint erre Jakab Bálint is utal - , hogy hiába van jogszabályi háttér, ha az iskola vezetése (hogyan is fogalmazzunk?) csak korlátozott mértékben képes leküzdeni a hittannal kapcsolatos világnézeti beállítódását. Lehet ugyan ilyenkor a jogszabályra hivatkozni, de mindenki tudja, hogy egy helyi közösségben, legyen az falu vagy város, az erőpolitika nem jó vért szül. Kiderült az is, hogy az oktatás financiális háttere egy tételezett, s országosra kivetített csoportméretre lett kiszámítva (egy csoport hét fő), de Dunántúlon a református népsűrűség sajátosságai miatt ezen az országosra kalkulált átlagos számon alapuló finanszírozás nem teszi lehetővé önálló hitoktatói állások létrehozását, legfeljebb a rendszer teljes kiépülését követően. Csakhogy egy-két lelkipásztoros, de sok iskolával rendelkező városokban, kevés református tanulóval már a rendszer kiépítésének a megvalósíthatósága is kérdésessé válik. Szemléletesen írja ezt le Jakab Bálint: „Itt van egy ilyen városban egyetlen lelkipásztor, akinek ennyi iskolában, osztályonként minimum kettő, de olykor négy-öt párhuzamos osztállyal kellene valamilyen lehetőséget találni, hogy a nem összehangolt évfolyamok hittanóráin jelen legyen az egyetlen, olykor kettő református gyerek hitoktatásán.” Ugyanezt a problémát írja le a hozzászólásokban Pálfi Zsuzsanna győri lelkipásztor is:” Mi alapján szelektáljunk iskola és iskola között, hogy itt hirdetünk, ott meg nem hittant? Ha meg bevállalunk mindent, meghaltunk, mert 1/7 díjért (parkolóóra díj a belvárosi részen) a lelkészen kívül senki nem fog 1-2 óránál többet ’szívességből’ bevállalni. (Tudom, miért nem járunk biciklivel!) Nem is akarok belegondolni a rendszer teljes felépülésébe.” Vannak tehát helyek, ahol a jelenlegi, még nem kiépült rendszer nem képes finanszírozni önmagát, minek következtében a feladat jóformán egyedül a lelkipásztorra hárul. Ez további frusztráltságot szül, hiszen elszívja a lelkipásztor energiáit a gyülekezettől, ráadásul úgy, hogy közben a lelkész nem is biztos abban, hogy az egy-két fős csoportok közötti rohangálásában értelmes munkát végez. Természetesen, a vonatkozó jogszabály lehetővé teszi a csoportösszevonásokat, ám kérdéses, hogy a gyakorlatban ez hogyan fog működni. A jó tapasztalatok mellett tehát helyenként sok-sok kérdés, megoldatlanság, bizonytalanság, s ennek nyomán érthető türelmetlenség, feszültség és idegesség.
Ez nem jó. Előállt egy egészen ellentmondásos, de éppen ezért könnyen félreérthető helyzet: mintha a lelkipásztorok egy része nem örülne az új lehetőségnek. „Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok.” (Mt.11,17.). De szerintem nem erről van szó, mint ahogyan Jakab Bálint a hozzászólásokban leszögezi: ”Adott egy helyzet, amelyikben jó volt a szándék. Ráfér a magyar (gyermek)társadalomra egy kis erkölcs vagy vallásismeret.” Hanem sokkal inkább arról, hogy adott egy rendszer, amely országosra lett megalkotva, csakhogy az eltérő adottságok miatt egészen másként működik az ország különböző területein és településein.
Ha jól érzékelem, arról van itt szó, hogy a kormány még ebben a ciklusban – mint annyi más esetben is - mindenekelőtt a jogi kereteket akarta megteremteni, s a folyamatot elindítani, még azon az áron is, hogy az előkészítésre, az aprómunkára csak kevés idő jutott. Azt feltételezem tehát, hogy a hitoktatás új rendszere még koránt sincs „kész”, s még sok és aprólékos munkára, finomításra, odafigyelésre lesz szükség ahhoz, hogy a rendszer „beálljon”.
A jelenlegi időszakot tehát átmeneti szakasznak tartom, s Jakab Bálint kollégám kitűnő és bátor írása pedig ennek az átmenetnek egy nagyon figyelemre méltó és figyelmeztető dokumentuma. Egyetértek vele. Ugyanakkor azt gondolom, hogy minden bizonytalanság és helyenkénti zűrzavar ellenére örülnünk kell ennek a számunkra most megnyíló új történelmi lehetőségnek. Örülünk is.
Hozzászólások