Hétfőn megkezdődik a Kincsem parkban a budapesti öttusa-világbajnokság, amelyet a Nemzeti Sport az 1969-es budapesti verseny aranyérmesével, Balczó Andrással „nyit meg”. A legendás sportolóval, aki sokakra gyakorolt nagy hatást, és aki már nem azonosítja magát a magyar öttusasporttal.
Balczó András: Ma már csak tisztes távolból szemlélem az öttusát - nemzetisport.hu
Ma reggel becsengetnek az iskolákban, és a köznevelésben mintegy 1,2 millió diáknak megkezdődik a 2019/20-as tanév.
Igen, becsengettek... Előtte, ilyen-olyan minőségben részt vettem három tanévnyitón... Gondoltam, ezekből majd összecsipegetek egy reposztra valót... Aztán ma reggel a Nemzeti Sport „kézzel fogható változatában” elolvastam az idén 80 éves elmúlt, háromszoros olimpiai bajnokunkkal készített interjút, aki egy ennél jóval sötétebb korban is annyi embernek nyújtott világosságot, adott hitet és életpéldát, s úgy döntöttem, inkább tőle idéznék egy-két gondolatot... Ajánlom ezeket nem csak öttusázóknak, sportolóknak, hanem minden magyar iskolás gyermeknek, szüleiknek, a pedagógusoknak, mindenkinek, akik próbálják átugra(t)ni az akadályokat, akik igyekeznek mindent megúszni, akik időnként bakot lőnek, akik futnak-rohannak, s akik sokat vív(ód)nak az élet különböző küzdőterein...
Ilyenkor, szeptember első napjaiban, készülődve egy újabb tanévre vagy éppen állva a ki tudja hányadik tanévnyitónkon, s hallgatva a nagyobbnál nagyobb közhelyeket, tegyük szívünkre a kezünket, kinek nem jut eszébe az idő múlása..? De... Mit mond Balczó? »Kit érdekel az idő múlása, ha sodrában egyszer felbukkan egy eksztatikus teljes délután?« – emeli fel ujját sokak példaképe. – Hogy mi ez? Maga a megérkezés. De annyit beszéltem már erről, tudja, feleslegesnek is érzem… De igen, ez olyan érzés, amiben valószínűleg el is lehetne égni. Lehet, nem is bír belőle sokat az ember, de én elmondhatom, egyszer megélhettem. Ott, a müncheni olimpián, ahol jött a csend, és felragyogott a nap.” Igen, én hiszem-vallom, hogy mindenkinek a pályáján van egy dobogó, egy csúcspont, egy kairosz, egy pillanat, melybe belesűrűsödik mindennek célja és értelme, amikor -hogy Lászlóffy Aladárt idézzem – „...áll egy világ a délutánban.”
Napjainkban minden iskolában, munkahelyen, egyáltalán a társadalomban ilyen fogalmak köré rendeződik az élet, mint teljesítmény, eredmény, tudás, siker, önbizalom, akarat, érdem, stb, stb. Ugyanakkor figyeljünk csak Balczóra, mit mond? „Tudja, kegyelemben részesülni nem akarás kérdése. Valahogy ezt kellene megérteniük a maiaknak. Nem arról szól, hogy egy kicsit összeszedem magam, többet edzek, és majd jön az állapot… Nem, ez egészen más. Ahhoz, hogy kegyelemben részesülhessen az ember, el kell jutnia a belátás állapotába. Túl a keserűségen, túl a csalódottságon. Be kell látni, hogy bár mindent megtettünk, mindent próbáltunk megélni, az energiáink elfogytak, ezek vagyunk, ha összedőlni látszik is minden. Tévedtünk, mert jobbnak, ügyesebbnek, rátermettebbnek gondoltuk magunkat, s ez a belátás nem mézzel teli tejfeles köcsög – nevet fel –, ez az igazi kijózanodás. És ha a belátás pontjára elérkezünk, másodperceken belül jön a segítség is odafentről. Nem a mi érdemünk, ha kegyelemben részesülhetünk. Hogy is van? – s már idézi is Ady sorait. – »Mikor elhagytak. Mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten…«”
Végül, egy utolsó gondolat arról, hogy igaz-e az a szülői, pedagógusi közhely, hogy „magadnak tanulsz!” ..? „Felismertem, micsoda felelősség van rajtam, mert sokan sokat vártak tőlem. Amikor a mexikóvárosi olimpián csak második lettem, és hazatértem, azt mesélték: Győrben a fiatal öttusázók sírva fakadtak. Az eredményeim nem rólam szóltak, ahogy a budapesti sikerben sem én voltan csak egyedül. Több ezer emberrel éltünk meg egyfajta hatást, a testem velük együtt futott be a célba”
Hát akkor csak hajrá, gyerekek, kollégák, emberek...!