Az államtitkár azt mondta, az életpálya-modell elindításával vonzóbb lesz a pedagóguspálya azok szemében, akikben van hivatástudat, és így emelkedik majd az oktatás színvonala.
1989 volt. Ült a gimnázium teljes létszámban a lesötétített moziteremben, és pedagógus, diák egyként könnyezett. Könnyezett egy kicsit giccses, nagyon is amerikai filmen, ami akkor és ott sokkal többet mondott nekünk. Diákok voltunk, szabadságot orrontott fiatalok, egy képtelenül változó, másra éhező világban. Faltuk a híreket, vártuk az igazi életet és megkönnyeztük a megkötözött, szellemiségükben rabigába hajtott ifjak bátorságát, akik bátrak voltak hitet tenni a szellem szabadsága mellett. Diákok és tanárok egyként vallottuk, hogy az iskola sem lehet soha többé olyan Magyarországon, mint a diktatúra évtizedei alatt. Vallottuk, hogy az oktatás egészének kell megváltoznia. Azóta eltelt huszonhárom év, s az iskola Magyarországon éppoly tekintélyelvű és tele értelmetlenséggel, mint akkor a rendszerváltás előtti utolsó pillanatban.
Ismerjük a sorkatonaság módszereit. A lényeg nem egy cél elérése, nem egy pontosan körvonalazott feladat teljesítése volt, hanem az, hogy fegyelmezéssel és mozgással, munkával töltsék ki az időt. Mivel ez volt a dolgok menete, nem is képeztek ki olyan férfiakat, akik aztán képesek lennének igazán jó katonák lenni. Fontosabb volt a latrinatisztítás, a padlómosás, az emberek megalázása. Ki akartak nevelni egyfajta embertípust. Ehhez elsősorban azt kellett elérni, hogy a bakát ne a feladat értelme érdekelje, hanem megtanulja, hogy minden parancsot teljesítsen.
Az iskola célja elvileg nem ez lenne. A megvalósítás módja sok esetben azonban a bakalét nyomorúságaira emlékeztet. Hozzáteszem: a fegyelmezés nem azért vált elsőrangú kérdéssé a mai magyar iskolai rendszerben, mert a tanárok szadisták. A tanárok többsége jóindulatú, nagyrészt nő, akiknek eszébe nem jutna a szívből jövő gonoszkodás. Az osztálylétszámok azonban évről-évre egyre nagyobbak, ahogy az iskolabezárások beterelik más körzetek gyermekeit a frekventáltabb iskolákba, harminc fős osztályokban tanítani kizárólag pontos szabályok betartásával, a csönd és a szabott hozzászólás rendjében megy. Tudjuk azt is, a gyermekek szülei korbetegség következményeként már eleve fegyelmezetlenek, tehát fiaik, lányaik sem tudják megtanulni odahaza, hogyan kell viselkedni, sok esetben minimális önfegyelemre sem képesek. Az anyag pedig duzzad, duzzad, már szinte kiszakadni kész az a szerencsétlen kisiskolás táska. Ami ma az iskolákban megy, az az árral szembeni fuldokló úszás tanár-diák részéről egyaránt, s itt nem irigylendő a pedagógus helyzete sem.
Maga a rendszer rossz. Számos olyan eleme van ma az oktatásnak, ami semmiben sem különbözik az egykori sorkatonaság latrinatisztító technikájával. Értelmetlenül sok a tananyag, holott pedagógiai alaptétel, hogy szabályok sokasága, mázsányi tananyagok nem maradnak meg a gyerek hosszútávú memóriájában. Legutóbb a következőket bifláztuk szegény kis nyolcéves feketerigómmal, aki messziről fütyül a megtanulandó szövegekre: „A ruházatunk véd az időjárás viszontagságai (hideg, szél, erős napsütés, csapadék), és a külső kórokozókkal szemben.” Ezt a rettenetet olyan írhatta, aki még életében nem látott gyereket. Hogy milyen tantárgy? Környezetismeret. Ami megtanítja arra a gyereket, hogy naponta váltsa a pólóját (ökotudatosság, nesze neked!), hogy kenegesse magát fertőtlenítőszerekkel, de ne fürödjön minden nap. A könyv szerzője az a védőnőből és tankönyvíróból gyúrt hipochonder, aki fölsikít minden baktériumon. Én meg ilyenkor tanítom a gyereknek azt, ami meggyőződésem ellen van, ráadásul gyerek számára tökéletesen érthetetlen megfogalmazással, megsimítom a fejét, ami koszos a kinti játéktól, és nem szólok rá, ha megeszi a földre hullott kenyerét.
Közben hetedikes fiam kémiából olyan anyagot tanul, amit mi annak idején gimnáziumban sem nagyon, tizedikes nagylányom töriből már előre tanulja az egyetemi anyagot. A fiúkkal este még játszunk a betűkirakóval, egy-egy angol szót kirakunk az angol helyesírás szerint. Mert általános iskola harmadik osztályában le kell írni helyesen a tanult szavakat, nem szóbeli kikérdezés, hanem írásbeli kikérdezés van órán. Ha az angol gyerek megtanulja, majd a magyar is valahogy.
Bölcsész-nyelvtanárként végeztem anno, nem sokkal a rendszerváltás után. Tanulmányaim utolsó éveiben sokat foglalkoztunk az új pedagógiai módszerekkel. Már akkor elköteleztem magam a kommunikatív nyelvoktatás mellett, és sok lehetőséget láttam a projekt-módszer bevezetésében is. Huszonévvel mindezek után csupán egy valami változott: már nem a régi könyveket használják. Maga a módszer alig változott. A mi orosztanárunk is behozta a nagy orsós magnót, és nyökörgette, hogy halljunk igazi orosz beszédet. Közben előadta, hogy a Szojuz és Leningrád csodálatos, majd közölte velünk, hogy ha neki nem lenne négy gyereke, akkor beállt volna apácának, mert nagy példaképe Teréz anya volt. De szülni kell a hazának! – süvöltötte végig az osztálytermen. Kihúzta magát, izmos, csinos vádlija volt, jó alakja, keblei előreálltak, mint a hajóorr, s így ismételtük, „Tavaris ucsitylenyica, nyikto nye áccúcvujet”. Ma mi változott? Kedves, aranyos versikék, ugrabugra a kicsinyek között. Házifeladat-átnézés, dolgozatírás, kikérdezés, lassú haladás – ez mind megmaradt. Attól tartok, ha nem lenne you tube, és Nickelodeon, a gyerekek többsége pont annyi idegennyelvtudás mellett maradna, mint mi annak idején az orosszal. Ami a világ egyik leggyönyörűbb nyelve, és gyalázat, hogy nem beszéljük.
Mert az idegen nyelv tanulásának értelme a kommunikáció lenne. Tudsz-e beszélni, tudsz-e kérdezni, tudsz-e válaszolni, érted-e, amit mondanak? Helyesírás, nyelvtan, szabályok és egyebek mind nem elsőrangúak. Az majd jön, akár magától is. Nem őrültség, amit beszélek. Én magam is nyelvi környezetben tanultam meg még kamaszfejjel németül. Kisebb gyermekeink mindent értenek, s ha kell kész mondatokkal válaszolnak. Nem a tankönyvből.
A kutya itt van elásva. A cél és az eszköz meghatározásában. Itt ma nagyobb hangsúlyt fektetünk az eszközre, mint a cél meghatározására. Mi a célunk? Értelmes, intelligens gyerekeket nevelni? Vagy a másik oldalon kihúzni azt a nyolc, tizenkét év baka-lét időt, és addig megtölteni néha értelmetlen feladatokkal az időt? Passzírozzunk be hát olyan feladatokat, amik mindenfajta lobbitevékenység révén fontosnak ítéltetnek! Legyen szó erről is arról, mentálhigiéniáról, étkezési szokásokról, hon- és népismeretről, etikáról, házépítésről, pénzügyi ismeretekről és szelektív hulladékgyűjtésről. Mindezt persze tisztán tananyagként, lehetőleg mindenfajta életszerű szemléltető anyag kizárásával. Élő természet helyett mutassuk be mindezt interaktív táblán, ami szintén az államilag kipipálandó dolgok között szerepel. Mert a lényeg, hogy mi elmondhassuk: lám, ez is megvan!
Irigykedve gondolok azokra az időkre, amikor egy szűk tananyag mellett a diák és tanár kimehetett az iskola mögötti rétre, s ott a természetben akármiről beszélhettek. Irigykedve gondolok arra az időre, amikor egy Gerald Durrel megengedhette magának, hogy helyesírás helyett tengeriuborkát gyűjtsön tanítójával, s mégis professzor lett belőle. Irigykedve gondolok arra, amikor a gyereknek még volt annyi szabad ideje, hogy boldogan olvashatott négy-öt órákat délután, és falhatta egymás után Jókai és Mikszáth műveit. Álmodozhatott. S álma nevelte őt. Verset faraghatott, s költő lett belőle. Énekelhetett csak úgy, arcát a szélnek fordítva, a kukorica learatott tábláján. S egyszer talán operaénekes is válhatott belőle. Bütykölhetett napközben a satupadnál, s mégis elvégezte később az orvosit. Gondolkodhatott, játszhatott, lehetett gyerek. Hagyták, engedték szabadnak lenni. S ez még a diktatúra éveiben is így volt.
Hozzászólások