Mäder szerint az átfogó történelmi narratívák a kor spirituális igényeit igyekeznek kielégíteni. A világ felgyorsult, a globalizáció és a technológiai fejlődés a hétköznapi élet bevett rendjét is felborítja, ami egzisztenciális bizonytalansággal jár. Azért népszerű a nagy történelem, mert a kor embere identitásválságban szenved: a posztmodern ember átfogó narratíva híján nem tudja, honnan jött és hová tart. Olyan, a vallást helyettesítő világmagyarázatra vágyik, amely életét tágabb perspektívába helyezi és választ ad a lét végső értelmét firtató kérdésre.
A Neue Zürcher Zeitungból szemléz egy érdekes cikket a Metazin. A szerző, Claudia Mäder azt a kérdést teszi fel, hogy vajon miért olyan népszerűek ma – ahogy ő nevezi – a nagy történelmi narratívák? A latin eredetű narratíva ma nagyon divatos szó, egyszerűen elbeszélést, elmesélést jelent. Azt, amikor valaki elmond egy történetet. A nagy történelmi narratíva viszont arra vállalkozik, hogy nem vész bele a történelem apró részleteibe, ahogyan ma a történész szakma teszi, hanem arra tesz kísérletet, hogy elmesélje az egészet. Mármint az emberiség eddigi történetét. Mäder arra kíváncsi, hogy vajon ezek az emberiség egész történetét elmesélő művek ma miért olyan népszerűek? Az ilyen nagy elbeszélők közül hármat említ, köztük a nálunk is ismert Yuval Noah Harari-t. Mäder arra jut, hogy ezek a nagy történelmi narratívák nem tekinthetők történettudományi műveknek, inkább csak lelki igényt elégítenek ki. Mäder szerint „Azért népszerű a nagy történelem, mert a kor embere identitásválságban szenved: a posztmodern ember átfogó narratíva híján nem tudja, honnan jött és hová tart. Olyan, a vallást helyettesítő világmagyarázatra vágyik, amely életét tágabb perspektívába helyezi és választ ad a lét végső értelmét firtató kérdésre.”
Első pillanatra még egyet is érthetünk Mäderrel. Valóban, ezek a munkák ma sok tekintetben nem felelnek meg a történetírással szemben ma támasztott tudományos, többnyire a pozitivizmus hatását tükröző igényeknek. Ezek szerint a történelem utólagos leírásának a tudományos hitelességét az igazolható adatok alapozzák meg. Ez rendben is van, ám ettől még mindig nyitva marad az a kérdés, hogy az adatok, ha vannak, hogyan állnak össze elbeszélhető történetté, s hogy vajon a történész, az elbeszélő mentesülhet-e attól a feladattól, hogy a feltárt adatok sokaságát valamiképp értelmezze. S máris előbukkan a dilemma, még a legszigorúbban vett tudományosság szintjén is, hogy a jól ismert közhely, miszerint „tények, azok tények”, meg a „tényeket nem lehet letagadni”, meg a „tények önmagukért beszélnek” valójában nem teszi semmisé azt az ugyancsak közhelyes igazságot, hogy a tények önmagukban semmit sem jelentenek. A tényeknek, az adatoknak éppen az ad jelentést, aki a tényeket történetté állítja össze, s aztán ezt a történetet elmeséli. Valamiképp teljesen hibás Mädernek a cikkében is megragadható, amúgy ma széles körben bevett feltételezés, miszerint van a történettudomány, a maga objektivitásával, szemben más tudománytalan elbeszélésekkel, amelyek pusztán lelki igényt elégítenek ki, „tendenciózusak és ideológiailag motiváltak”. A történettudomány is, a maga aprólékosan kidolgozott, lábjegyzetelt módszertanával értelmez és jelentést ad, tehát ideológiailag nagyon is motivált. Ám mégis úgy állítja be magát, mint színtiszta objektivitást. Ha nem így lenne, a szakma már rég meg tudott volna egyezni akár itthon is történelmünk nem egy vitatott kérdésében. Hogy mást ne említsek, itt van mindjárt gróf Tisza István.
Továbbá, olcsó és komolytalan magyarázat az, hogy a nagy történelmi elbeszélések azért népszerűek, mert az identitásválság miatt az emberek egy része ezeket használja pótléknak, akár még a vallás helyett is. Ugyanis az a helyzet, hogy az emberi értelem számára – ha akarjuk, ha nem – egy történetnek mindig van jelentése és üzenete, s valahogy soha nem elégszik meg a múlt adatainak puszta rögzítésével. S igenis, nem kell identitásválság ahhoz, hogy az emberi értelem előtt az emberiség egész eddigi története egységes történetként tűnjön fel, amely magyarázatra szorul, amelyet meg kell érteni, s amelynek jelentést kell adni. Hogy nem pusztán azt kell tudni leírni, hogy mi történt a peloponnészoszi háborúban, hogyan élt a középkori ember, mikor találták fel az atombombát, hanem elkerülhetetlenül felmerül az amúgy tagadhatatlan tény, hogy mindezek az önmagukban is fontos események mégis csak az egyetlen ember egyetlen történetének a részei, amelyeket mégis csak el kellene tudni mesélni egyetlen elbeszélésben. Ezek a Mäder által említett nagy történelmi narratívák erre tesznek kísérletet. Közülük Hararit valamelyest ismerem, s mondhatom, a 2017-ben magyarul is kiadott (Animus Kiadó) Homo Deus – A Holnap rövid története érdekfeszítően izgalmas olvasmány. Éppen attól izgalmas, hogy noha teoretikus, akár még egyoldalú is, hiszen megpróbálja felfűzni az emberiség történetét egy értelmezési nézőpont mentén, mégis reagál a mindenkori embernek arra kitörölhetetlen igényére, hogy önmaga történetét mint egészet megértse és jelentést adjon neki.
Mäder folytonosan visszatér a vallásra is, s úgy mutatja be ezeket a nagy történelmi elbeszéléseket mint valamiféle valláspótlékokat. Szerintem ebben téved. Ugyanis a vallás messze nem elégszik meg azzal, ahogyan ezek a nagy történelmi elbeszélések, hogy csak magát az ember történetét értelmezze. A vallás – s itt most csak maradjunk a keresztyénségnél – nem azt a kérdést teszi fel, hogy mit tesz az ember a története folyamán, hanem azt, hogy mi történik az emberrel a saját történetén keresztül. A keresztyénség ezzel a kérdéssel túllép a történelmen, mert hitbeli meggyőződése alapján azt feltételezi, hogy az emberi történelem önmagában nem értelmezhető, s magát az emberi történelem egészét egy, az emberen túlmutató távlatba vagy értelmezési keretbe kell helyezni. Racionálisan is könnyen belátható, hogy ha egyszer volt az emberi történetnek kezdete, akkor lesz vége is, s elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy akkor hogyan is helyezhető el az időben körülhatárolható emberi jelenség egésze a végtelen ismeretlenben? Ez a kérdésfelvetés igenis ma is érvényes, legitim és racionális (!) kérdésfelvetés, s messze nem holmi pillanatnyi identitásválság szülötte. Sokkal inkább abból fakad, hogy tudományos haladás ide vagy oda, ma sincsenek válaszok. Ilyen szempontból a mai ember éppen olyan tudatlanságban él, mint a kőkorszaki.
A keresztyénséget úgy is fel lehet fogni, mint a világnak ezen a részén gyökeret vert legteljesebb történelmi narratívát, amely megfogalmazta az emberi jelenség értelmét a végtelen ismeretlenben. Nem csak arra akar választ adni, hogy mit tett az ember az eddigi történelemben, s mi várható, hanem főleg arra, hogy mi maga az emberi történelem. Ami magyarázatra szorul, az nem pusztán a történelem menete az idő folyásában, a történelmen belül. hanem maga az emberi történelem egésze mint olyan. A kérdés igenis legitim és racionális. Legföljebb azok számára nem, akik tudatlanságukban a mindentudás bűvöletébe estek, s azt feltételezik, hogy az emberi jelenség a maga történetével önmagában és önmagából magyarázható. Nos, eleddig még nem tudunk semmilyen végérvényes válaszról, merthogy nincs is. A felvilágosodás hite messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, s nem talált semmilyen olyan végső, „objektív” értelmezési keretet, amelyből kiindulva végső válaszokat lehetne adni az emberi lét alapvető kérdéseire.
S nincs mese, a mindenkori embernek – abbéli igényében, hogy értse önmagát, s megfogalmazza létének jelentését, elbeszélje önmagát –, nem maradt más, csak a hit. Elmondhatatlan tragédia, hogy a felvilágosodás nyomán a keresztyénségbe mint a legteljesebb történelmi elbeszélésbe vetett hit megroppant. Ezzel megroppant a hit a hitben, mint egyetlen olyan eszközben, amelynek segítségével az emberi sors egésze még elbeszélhető.
.