Ma harminc esztendeje indult el Föld körüli útjára a magyar Szent Jupát vitorlás a fedélzetén Fa Nándorral és Gál Józseffel, akik egy Balaton–31 típusú hajóból építették meg a tizenöt négyzetméteres fedélzettel rendelkező túrahajót, amelyet a kenusok védőszentjéről neveztek el.A két kalandvágyó székesfehérvári fiatal az akkor még jugoszláviai, ma horvátországi Opatijából – korábban ismert nevén Abbáziából – indult el, majd a Gibraltári-szoroson átkelve jutottak ki az Atlanti-óceánra. Dél felé hajóztak, hogy Afrika csücskén megkerüljék a Jóreménység-fokát, útjuk közben rádión tartották a kapcsolatot a parti állomásokkal, hazájukkal és családjukkal. A két hajós hatóránként váltotta egymást a kormánynál, előfordult, hogy hat-hét méteres vagy még annál is magasabb hullámokkal kellett megküzdeniük.
Hétszáztizenhét nap és hatvanezer kilométer megtétele után 1987. szeptember 12-én futottak be Opatija kikötőjébe, az útról 1988-ban jelent meg Fa Nándor könyve A Szent Jupát 700 napja címmel. 
 

                                                                                                 Harminc éve indult a tengerre a Szent Jupát - magyarhirlap.hu

 

Igen, ez a könyv évekig ott volt az éjjeli szekrényemen a bibliám, egy-két teológiai könyv és néhány verses kötet alatt, között, de legtöbbször fölött... Amikor teológus voltam, 90-től... Amikor éppen nem kerítést építettek, hanem vasfüggönyt és falakat bontottak, amikor nyíltak a határok a rendszerváltás után... Amikor szűknek éreztem az iskola falait, a város utcáit, az ország határait, Európát... Amikor éjszakánként nem tudtam aludni, csak álmodoztam... Igaz, hogy csak lélekben, de potyautas voltam a Szent Jupáton...!

- Kisfiam, mielőtt elmész, összeszedegethetnéd a diót...! Emlékszem, ezt mondta anyám, mielőtt a Nándival - bocs, hogy csak így letegezem, de mivel ő fehérvári volt, én meg mellette, Magyaralmáson nőttem fel, egy kicsit földimnek tekintettem őt – elköszöntünk tőle, mintha csak a szomszéd faluba ruccantunk volna át...

 

Aztán emlékszem az első nyugodtabb estére -már a Földközi tengeren- amikor végiggondoltam ennek az útnak az előkészületeit. A rengeteg munkát a hajógyárban. A körülöttünk lődörgő emberek hitetlenkedő mosolygását. Amikor az NSZK-ba mentünk alkatrészekért. Amikor a konzervgyárak meg mindenféle nagyvállalatok főmuftijainál kilincselgettünk támogatásért... (-Hova mennek? Megkerülik a Földet...!?)

 

Tristan da Cunha, a „világ vége”-sziget, valahol a dél-Atlanti-óceánon... Emlékszem, hányszor elterveztem, hogy majd itt letelepedem... Lesz egy szép feleségem, családom... Egész nap fürdünk, halászunk, aztán készülődünk a hagyományos szigetmegkerülő csónakversenyre... Elvegyülünk a sziget kb. 300 lakosa között... Ott van az igazi élet, nem itt a kétmilliós fővárosban, egy egyetemen, egy kollégiumban...

 

De azt sem felejtem el, amikor ott a hajón, a Nándival meg a Józsival próbáltuk megfogalmazni a szabadság ambivalens érzését... Hogy azért ez nem az, mint ahogy azt otthon elképzeltük... Lehet, hogy csak a végtelen óceán vesz körül, elvileg szabad vagy, de itt bent valami állandóan fog, szorít, behálóz... És várod a rádióamatőrök jelentkezését... A magyar hangot... És nyugtalan vagy, hogy biztos, hogy jó az irány...? És kihúzzuk azzal a kevés tartalék benzinnel? És különben is hideg van, napok óta vizes ruha van rajtam, bömböl a szél, s még fél óra, s mehetek a kormányhoz, szolgálatba, egész éjszaka...

 

Apropó, az „üvöltő negyvenesekről”, a Horn fok után, még nem is meséltem... (Kicsit későbbi, 94 tájékáról való a klasszikus idevágó találós kérdés, hogy mi a magyar nép tragédiája? Hogy összetévesztette a Horn-fokot a Jó reménység fokával...) Szóval, amikor az emeletes ház nagyságú hullámokról zuhansz a mélybe a kis balatoni vitorlással, azt azért nehéz megszokni... Meg azokat a kis sunyi, alattomos hullámokat, amelyekről azt mondta a Nándi, hogy ez olyan, mintha bent ülnél egy forgó betonkeverőbe, melyet 120-szal húz egy zsiguli a szántóföldön...

 

Aztán milyen jó volt végre hetek-hónapok után szilárd talajt tudni a lábunk alatt... Amikor csodálkoztunk, hogy nem hullámzik a kikötőben a beton... Argentína, Brazília.... A kinti magyarok... Mintha testvérek lennénk... Az élménybeszámolók és a paprikás csirkék... Látod, Nándikám, mindenütt otthon vagyunk...!

 

S amikor már útban voltunk hazafelé... (Bár ez is érdekes, erről is beszélgettünk, hogy egy föld körüli útnak igazából nincs célja, csak az, hogy úton légy, s hogy majd hazaérj!) Igen, hazafelé, azok a szélcsendes napok, hetek... Most talán az hiányzik legjobban... Amikor semmi nem történik... Amikor áll a világ (ill. a Jupát...) Emlékszem, pedig akkor ez mennyire idegesített minket, hogy nem haladunk, jó, akkor húzzuk be a motort, de akkor meg fogy a benzin... Szóval akkor nagyon nem értékeltük a szélcsendet... Pedig lehetett volna pl. sokat olvasni... Ott voltak a hajó „könyvtárában” a filozófiai művek Platontól Sartre -ig... Vagy jókat játszani, hosszan enni, nagyokat beszélgetni... Istenem, mennyit hallgattunk... Mint egy rossz házasságban...

 

S persze, jó volt belebambulni az óceánba... A végtelenben átérezni végességünket, kicsinységünket, kiszolgáltatottságunkat... Ahogy Németh László írja, hogy nálunknál Nagyobb Erőnek vagyunk kezében... Azt mondják, hogy a tengerészek között nincs ateista ember... A Nándi -ha jól emlékszem- valami olyasmit mondott, hogy ő nem hisz a személyes Istenben, de valami teremtő intelligenciának lennie kell... De amikor volt az a nagy borulás... Mikor fejre állt a Jupát... S lesodorta a hullám a fedélzetről és maga sem tudta, hogy került vissza a vízből a hajóra... Emlékszem, utána én mondtam neki, hogy én láttam, hogy Jézus jön szembe velünk és hallottam, ahogy mondja: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” És akkor Nándi - ez a hihetetlenül erős, kemény, magabiztos ember – biccentett kettőt a fejével...

 

Végül a megérkezés... Földközi tenger, Adriai tenger... Ahogy jöttek szembe velünk a vitorlások... Nem, nem migránsok voltak ütött-kopott lélekvesztőkön, hanem magyarok... Nemzeti lobogókkal az árbocokon... Nem tudom, fogadtak-e valaha így valakit, aki hazatért egy 700 napos föld körüli útról...? Mint egy sztárt, mint egy nemzeti hőst...

 

Szóval, olvasgattam éjszakánként ez a könyvet, s már akkor elhatároztam, hogy én is nyakamba veszem a nagyvilágot, legalábbis annak egy részét – úgy a magam módján... Megint potyautasként, de most valóságosan... A jövő kedden ezt is elmesélem, rendben?