A bostoni merénylők anyja a vallással szerette volna megmenteni a fiait az alkohol, a drogok és a nők csapdájából, a radikalizálódásukat azonban már nem tudta megakadályozni. A merénylet hátterében egy szétesett család, gyerekkori traumák, beilleszkedési zavarok és feltartóztathatatlan fanatizmus rajzolódik ki.
Anyjuk hajszolta vallási fanatizmusba a gyilkos fiúkat - origo.hu
A rendőrség szerint az agárdi szülők alternatív életmódot folytattak, amihez mások asszisztáltak. Vizsgálják, milyen internetes oldalakat látogattak, kikkel beszéltek, és volt-e valaki, aki útmutatást adott nekik a gyermekük éheztetésével kapcsolatban.
Mi az, ami összeköti a két cikket? Mindkét híradásban döbbenetes eseményekről értesültünk, melyek további hullámokat vetnek. Mindkét helyzet előtt szinte értetlenül állunk. Hogy történhet ilyen a felvilágosult XXI. században? Hogy történhet, hogy egy villában éhen hal a szülei asszisztálásával egy kisgyerek? Hogy történhet, hogy egy békés futóversenyen egyszer csak emberéleteket követelő robbantás tanúi lehetünk? Valahol mindkét esemény kapcsán előjön három szó: szülő – gyermek – tragédia. Talán a negyedik is odakívánkozik: áldozat/áldozatok.
Valahogy nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy egy szülő ne a legjobbat akarja a gyermekének. Különösen is egy édesanya, aki 9 hónapig a szíve alatt hordja, aki megküzd a fájdalmakkal, hogy világra hozza. Valahogy nem akarom elhinni, hogy ne akarja látni felnőni gyermekét, ne akarjon örülni annak, hogy elindul az életben, hogy megtalálja a hivatását, boldogságát. Valahol ez számomra a természetes, az egészséges. Mondják, nem mindenki igazi anyatípus. De ma már annyi lehetőség van arra, hogy ne foganjon meg, ne szülessen meg az élet, még ha világnézeti alapon ez egyeseknek elfogadhatatlan is. Vagy ha már világra jön, és nem kívánatos a jövevény, akkor is van mód arra, hogy örökbe adja az ember akár anonim módon is.
De itt egyik esetben sem erről van szó. Mindegyik esetben a szülők – úgy látom – a belátásuk szerinti legjobbat akarták gyermeküknek/gyermekeiknek. És mint annyiszor, most is kiderült, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Mindegyik anyának volt valami meggyőződése, hogy mi a legjobb gyermekének. Mindegyikük hitt valamiben, s ezt akarta belenevelni, beleplántálni a gyermekébe. Miközben ezt tették, mindegyik anya elvesztette a látását. Nem akarta, nem merte, nem tudta felmérni a következményeket. Elvesztették a realitással a kapcsolatot, kicsúszott a kezükből a valóság és annak az irányítása.
Persze, tudom, nem lehet mindenben egy kalap alá venni a két esetet. A kicsi gyermek esetében teljes volt a kiszolgáltatottság, szó sem lehetett semmilyen tiltakozásról, semmi önálló akaratról, így a szülő felelőssége is jóval nagyobb. Hogy tud úgy elvakulni az ember, hogy tud úgy elvakulni egy anya, hogy nem veszi észre, hogy gyermeke az orra előtt haldoklik? Hogy árt a gyermekének? Ember az ilyen? – kérdezik sokan. Igen, ember, elvakult ember, megbetegedett ember. Hogy jutott idáig? Csak úgy, hogy nem volt körülötte kontrol. Megpróbáltak kiszűrni minden külvilági tekintetet, behatást, illetve csak az maradt meg, amit a szülők maguknak választottak. Szabad világ. Mindenki azt teszi, amit jónak lát. Ne szóljon senki semmibe bele. Jogunk van máshogy élni, jogunk van olyan elveket követni, olyan meggyőződést vallani, amilyet csak akarunk. És mi van, ha ez nem vezet sehova, vagy egyenesen tragédiába torkollik? Jön a sajnálkozás, meg a szörnyülködés? És ezzel el van intézve? Melyik nagyobb, a szabadság joga vagy az élet joga, a józanész joga? Melyiknek vannak érdekérvényesítő eszközei?
De ott a másik fiú esete is. Már nem kicsi. Fordulatos a csecsen származású Tamerlan élete. Kissé összezavarodik. Anyja a legjobbat akarja neki, és az iszlám felé terelgeti. Teszi ezt a legszabadabbnak nevezett országban, bevándorlóként, senkitől nem háborgatva. Joga van hozzá. Miközben ő egyre jobban belemerül a maga hitébe, fia még rajta is túl tesz. Egyre radikalizálódik. Talán még örül is az anya, milyen sikert ért el fia életében, milyen jó hatást tudott rá gyakorolni. Rendes muszlim lett belőle. De az események valahogy kicsúsznak a kézből. S amit orvosságnak szánt droggá válik, és két fia és több ártatlan tragédiájához is vezet. S mit tehetünk: szörnyülködünk és sajnálkozunk? Meg szörnyű büntetésekért, példastatuálásért kiáltunk.
Valóban ez lenne a társadalmi felelősség? Furcsa, hogy még egy motor vezetéséhez is jogosítványra van szükség. Kell valami ismeret, valami alap, amihez aztán hozzátesz majd a rutin. Nem vitatom, hogy sok okosat megtanítunk a gyerekeknek az iskolában, a családban, de pont az élet alapjairól, a legfontosabbakról nem vagy csak nagyon kevés szó esik. Pl. mit jelent szülőnek lenni, felelősséggel tartozni önmagam és mások életéért, mit jelent, hogy hiszek valamiben, milyen veszélyei vannak létezésünknek. Igen, jó esetben még a kisebb úthibákat is táblák jelzik, vagy ha nem, akkor beperelhető az útkezelő. Ezekben az esetekben ki perelhető be, hogy nem volt veszélyjelző? Feladata-e valakinek veszélyt jelezni?
Magyarországon is nagy vita, hogy ki tekintünk egyháznak, kit nem, felléphet-e mindenféle tanítás azonos súllyal, támogatással. Van-e mód beszélni társadalmi veszélyességről akár az egyén, akár közösségek tekintetében, vagy ettől rögtön megbélyegző és kirekesztő lesz az ember? Sok kérdésben hiszterizált, talajvesztett világunkban lassan semmiről sem szabad ítéletet mondani, mert értelmezhetetlenné válik a jó és a rossz fogalma. Nincs abszolút jó, nincs abszolút rossz, nincs mérce, nincs korlát. Csak a szörnyülködés és a sajnálkozás marad a társadalomnak. És benne a keresztyéneknek? Csak a szörnyülködés és a sajnálkozás marad?
Hozzászólások