Az öngyilkosságok csupán a jéghegy csúcsát jelentik, lelkészi közösségünk tagjai tömegesen kiégnek, házassági válságban vannak, vagy válnak, és nem érzik magukat a helyükön. Erre mutat rá Prof Bagdy Emőke kutatásokon alapuló összefoglalása és javaslattétele is. Szinte minden öngyilkosság esetében kívülről minden rendezettnek tűnt, de ez csak a belső válságot palástolta. Mert lelkészként nem mert, vagy nem akart segítséget kérni, hiszen ehhez egyfajta szégyenérzet is társulna. Mi pedig szolgálatát látván, hagytuk magunkat megnyugtatni, hogy minden rendben van. (...) Tisztelettel kérjük Önöket, hogy eredeti tervüknek megfelelően tegyenek felelős lépéseket a református lelkészek hivatásgondozásáért! Nem gondoljuk, hogy ezt felülről szervezett újabb bizottságok vagy intézmények felállításával lehet jól orvosolni, de mindenképpen szükségét érezzük egy olyan csendház kialakításának, ahová a lelkészek egyénileg vagy csoportban, kényszertől és kötöttségtől mentesen elmehetnek és igény szerint segítséget, kísérést kaphatnak.
Levél a Magyarországi Református Egyház Zsinati Elnökségi Tanácsának - melybol.hu
A lelkipásztorok ugyanis gyakran túlterheltek, számos terhet hordoznak, rendkívül sokrétű feladatot látnak el. Viszont csak „akkor értesítik a tűzoltókat”, ha már ég a ház. Ezért is lenne nagyon fontos egy olyan szűrés, ami időben rávilágíthatna a gondokra. Az egyházban is szembesülünk időről időre súlyos kérdésekkel: önsorsrontással, családok felbomlásával, lesüllyedéssel.(...) minden tragikus eset megráz minket, és fel kell tennünk a kérdést: megtettünk-e mindent? Amit tettünk, jól tettük-e? Működik-e a rendszer, amit kidolgoztunk? A mai ülésen a Zsinat felhatalmazta az elnökséget, hogy gyűjtsük össze a lelkipásztorok lelki egészségének megőrzését segítő lehetőségeket, és terjesszük a következő ülésen a testület elé a javaslatokat.
"Szeretteim, szeressük egymást: mert a szeretet Istentől van; és mindaz, aki szeret, az Istentől született, és ismeri az Istent." (János első levele, 4. fejezet, 7. vers)
Talán nincs olyan református lelkipásztor, aki ne hallott volna tiszántúli lelkipásztor kollégánk öngyilkosságáról. Megrendített, amikor olvastam, és ugyanazt teszem, mint amit mások: gyászolok. Mi mást tehetnék, amikor egy édesapa, egy férj, egy lelkipásztor -vagyis mindaz, ami, aki én is vagyok- ilyen kétségbeesetten fejezi be földi életét?
Mi mást tehetnék – úgy hiszem, pontosan ez a kérdés fogalmazódott meg a Zsinat Elnökségi Tanácsához írt nyílt levél megfogalmazóiban és az aláírókban, és ugyanez a kérdés feszíti a Zsinatot is.
Leginkább azért, mert mindnyájan voltunk már válsághelyzetben. Van, akinél a gyülekezeti szolgálat súlya, vagy a feleslegesség érzése, van, akinél családi problémák, másnál egyéni, belső nyomorúságok feszítettek, feszítenek. Mert feszítő, idegesítő, világot döntögető gondok nálunk, lelkipásztoroknál is akadnak. „Rosszul tanul a gyermek, a másikra pedig állandóan panasz érkezik az iskolából. Vasárnap óta a kutya se nyitotta ránk az ajtót, senkit nem érdekel, mi történik velünk. Hónapok óta csak kiabálok a feleségemmel, soha nincs egy jó szava se hozzám, nem csoda, hogy csak fekszünk egymás mellett az ágyban. Persze megértem, neki se jó itt, ő is másra vágyik. Az ő végzettségével és tudásával bárhol megállná a helyét, erre itt küszködik, ezen a nyomorult, penészes parókián. Szerettünk volna más helyre kerülni, de az esperes azt mondta, nem tud segíteni. Már tizenöt éve itt szolgálok, néha két-három embernek prédikálok, már a készüléssel sem bajlódok, minek. Mondták, hogy jó lenne felújítani a templomot, a kormány is ad most pénzt, csak pályáznom kellene. Ők persze nem adakoznak, mit képzelek, persze amikor lelkészgyűlésen szóba hoztam, hogy esetleg nekünk is juthatna valami a kormányzati segítségből, a szomszéd kolléga rám kiabált: na, abból te nem eszel! Kolléga: jó kolléga az ilyen, és az összes többi, egyiket se érdekli, mi van velünk. Már azt is százszor megbántam, hogy lelkész lettem, pedig mehettem volna normális egyetemre, de én szolgálni szerettem volna – nem gondoltam, hogy ez lesz belőlem, eltemetve a világ végén. Pedig még csak negyvenkettő vagyok.”
A fenti, (természetesen megváltoztatott) „gyónási történet” mindenkinél más, egy azonban közös: a lelkész is ember. Csak az tagadja ezt a közhelyszerű igazságot, akit nem temetett még maga alá emberi kicsiségének nyomasztó terhe.
Mi mást tehetnénk a gyászon kívül?
Nyilván fontos a nyílt levelet megfogalmazók, az aláírók kérése, a lelkipásztori hivatásgondozás és a lelkészi továbbképzés. Meg kell tanulnunk vagy fel kell fedeznünk önmagunkban azokat a megküzdési technikákat, amelyekkel sikerrel harcolhatunk a gondjainkkal, ki kell lépni az áldozati bárány szerepéből, meg kell erősíteni fogyatkozó hitünket és rogyadozó elhívásunkat. Meg kell tanulnunk kikapcsolni, nemet kell mondanunk a megfelelési kényszerre, tudnunk kell elengedni vélt vagy valós sérelmeinket. Ezek nem mennek „maguktól”, ehhez segítségre, jó szándékra, megfelelő helyre és alkalomra van szükség.
Nem hiszem, hogy ne lenne szükség egy csendesházra, ugyanakkor azt hiszem, a legfontosabb nem „odafönt”, a Zsinaton, a Zsinati Tanácsban dől el, hanem „idelent”, közöttünk. Odafigyelünk-e egymásra? Szeretjük-e egymást? Testvérei, netán vetélytársai vagyunk a másiknak, esetleg az ellenségei? Egyáltalán: ismerjük-e a másikat?
Mindig csodálattal és irigységgel hallgattam idős lelkészek beszélgetéseit, hogyan jártak össze az „átkosban” a lelkészcsaládok, hogyan látogatták egymást, tartottak vendégszolgálatokat, vagy kártyáztak, beszélgettek egy-egy hétvége, este alkalmával. Ma azonban semmire sincs időnk, ma félünk a másiktól, vagy féltjük, szégyelljük, amink van, vagy amink nincs. A társadalomban uralkodó indulat, féltékenység és bezárkózás ránk is jellemző. Mi sem vagyunk kivételek.
Ezért kellene minden nap megízlelni és megfogadni az apostol tanácsát: szeretteim, szeressük egymást. Cselekedetekkel és valóságosan.
Mit teszünk meg a másikért? És te mit teszel meg értem?
Hozzászólások