Ha a férfi kikerül a családból, a gyermek nem találkozik az apai energiával. (...) Úgy válik egy férfi önértékelése egészségessé, ha az apja csillogó szeme rajta van, az apja őt megerősíti: egyrészt elvár, másrészt dicsér. Az az apa, aki nem tud mélyen és őszintén büszke lenni a fiára, aki nem tudja megszidni a fiát az elmulasztott felelősségért, az el nem végzett feladatért, aki nem tud a szó jó értelmében szeretettel elváró, melegen korlátozó apa lenni, annak fia örök bizonytalanságban marad. (...) Az apaseb egy komoly életvezetési, életérzésbeli és identitás-probléma, amitől ma szenvednek a férfiak – noha nem is tudnak róla –, mert elvesztették a férfierejüket, kapcsolatukat az apával és a nagyapával.
Néhány nappal ezelőtt beszélgettem valakivel, aki szakmájából és hivatásából kifolyólag rendszeresen tölt hosszabb időszakot a világ egy-egy háborús zónájában. Mikor megkérdeztem, hogy mégis mi vonzza, többek között azt válaszolta: „úgy érzem, ez amolyan férfias dolog.” Vajon mi számít férfias viselkedésnek, mit jelent egyáltalán igazi, valódi férfinak lenni? Honnan tudhatjuk ezt? Annál inkább érdekesebb ez a kérdés, amit a Képmás magazin internetes oldalán megjelenő interjúban Császár-Nagy Noémi klinikai és mentálhigiéniai felnőtt szakpszichológus állít: a mai férfiakból – a szakember szerint az ipari forradalomig visszavezethető ez az állapot- hiányzik az apaideál, mivel apáik a megváltozott munka és társadalmi körülmények miatt nem tudtak részt venni a család életében. Honnan lenne hát apaképünk, miből tudhatnánk mi, mai férfiak, hogyan kell igazi férfivá, jó apává nemesedni?
Érdekes, a közbeszéd általában a nőkről szól, a nők emancipációjáról, női kvótáról, a nők helyéről, megbecsüléséről, a nők fontosságáról, a nőket ért sérelmekről - nyilván nem véletlenül. Ugyanakkor mintha megfeledkeznénk a férfiakról, akik egy egészséges család és egészséges társadalom szintén nélkülözhetetlen építőkövei. Van, amit csak férfiak tudnak, van, amiben pótolhatatlanok: sem egy egészséges társadalom, sem egy egészséges család nem működik megfelelően apák, fiak, férfiak nélkül.
Hogy hová tűntek a mi életünkből az apák? Egyszerű a válasz: elmentek pénzt keresni. Az ipari forradalom nyílván szerepet játszott ebben, még inkább a huszadik század második felének iparosítási, faluellenes, panelekbe belekényszerítő politikája. Az apa, ha kellett, három műszakban, ha kellett, a távoli (fő)városba ingázva, ha kellett, munkásszállón hetelve próbálta meg eltartani a családját. Sajnos napjainkban sincs ez másképp: egyik ismerősünk Németországban dolgozik, a másik Európát járja kamionnal, a harmadik nemzetközi üzletkötőként hetente repüli át a fél világot. Persze, nem kell ehhez külföldön dolgozni, hiszen a modern rabszolgaságban az élet idehaza is így működik (és a modern világban mindenhol), legfeljebb kevesebbért. Fél évesen bölcsőde, három évesen ovi, hat éves kortól délután négyig iskola. (Innen is gratulálok a feltalálónak!) Nemhogy apát, egymást sem látja a család, ha igen, akkor rohanás a boltba, értelmetlenül eltöltött órák a dugóban, otthon aztán házi, vacsora, alvás…csak egymásra nincs se energiánk, se időnk. Így aztán nem csoda, hogy nem beszéljük ki a konfliktusainkat, hogy ennek hiányában máshol keressük a boldogulást, hogy a gyerekek inkább a barátaik, korosztályos társaik felé fordulnak, vagy a netre, a mobiljukba révednek, a szüleikhez bizalmatlanok, azok pedig nem is ismerik a saját gyerekeiket. Mindenki pénzt keres, hiszen az élethez pénz kell: a lakásra, a tanuláshoz, a ruhára, az ételhez – ha akarom, ha nem, ha meg akarok gazdagodni, vagy csak jobban akarok élni, egyáltalán szinten akarok maradni, kénytelen vagyok vállalni azt a mindennapi taposómalmot, amelyben készségesen eltiporjuk egymást és saját magunkat is.
Ebben a gyökeresen megváltozott, értékek és gátlás nélküli világban nagyon is szükség lenne az erőskezű és szerető szívű apára, a főre, aki összetart és vezet, irányt mutat és határt szab, aki bátorít, akire fel lehet nézni, akit le lehet másolni, akit példaként állíthatunk önmagunk és gyermekeink elé.
Csakhogy apa az nincs, hiszen ő volt az első, aki elment a családból (utána pedig anya is ment, a gyermeket pedig jobb híján neveli az iskola, a tv, az internet), még mielőtt megtaníthatta volna a gyermekeit a felnőtt léthez szükséges ismeretekre.
Apa tehát nincs, a modern világ pedig gondoskodik róla, hogy ne is legyen. Nemcsak arra gondolok, hogy hiányzik az Atya, Akit sikeresen kizárt a mindennapokból a felvilágosult gondolkodás, hanem arra is, hogy egyszerűen nincs olyan férfias példa, akire felnézhetnének a mai fiatalok (tehát nemcsak a fiúk).
Mintha teljesen tudatos lenne: gyermekeinket feminin mesefigurák, fiataljainkat nyegle, lusta és primitív, férfiasnak egyáltalán nem nevezhető sztárok szórakoztatják, hogy aztán a „divat (?)”már-már bizarr ruhadarabokba bújtassa őket. Nyilván ráér eldönteni, mi szeretne lenni, az egyetemet már nem kell időben befejezni, ha pedig a munkahelyen nem érzi jól magát, lehet továbbállni. Hadd vegyem még ide a sorkatonaság szándékos felszámolását is, nem a háborúskodás, az ölés kedvévért, mintha az lenne a férfias cselekedet, hanem azért, mert ott a fiatalok mégiscsak valamiféle önállóságot, kiállást, bátorságot tanulhattak.
Férfiasság, lovagiasság, gyengédség, bátorság, hősiesség – tehát mindaz, amit az ideális férfiképpel összekapcsolunk, mára szinte teljesen elhalványult, talán esély sincs rá, hogy mindezeket egy mai gyermek elsajátíthassa.
Férfias dolog egy válságövezetben kockára tenni az életemet? Vagy férfiasabb babakocsit tolni, esetleg ledolgozni a melóhelyen tizenkét órát azért, hogy a családom ne szenvedjen hiányt?
Úgy hiszem, a férfiasságba az összes felsorolt állapot beletartozik. Mert egy jó apa, ha kell, hős, aki megvédi az övéit, ha kell, munkás, aki éjt nappallá téve fáradozik, ha kell, társ a hétköznapi harcokban.
Az apasebre a jelenlét, a minőségi idő, a szerető légkör, a bizalom a gyógyír. Gyógyítsuk hát azokat, akik ránk bízattak!
