„A kommunista párt közigazgatása alá került” Zemplén, Ung, Bereg vármegyékben „a magyar községekben is megperdült a dob, amely az összes, 18-55 év közötti férfiakat és nőket” közmunkára parancsolta. Azt mondták, csak két óra, de máshogy alakult:
Ismételt 2-3 nap múlva a magyar falvak által munkába állított férfiakat katonai kordon vette körül
– tájékoztatta a miniszterelnököt Virágh Béla esperes.”
347 doboznyi forrásanyagból szerkesztette Stark Tamás (MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa) közel 600 000 Szovjetunióba hurcolt magyarról szóló kiadványát. A megindítóan személyes hangú hozzátartozói levelek, a helyi párttitkárok közbenjárásért kapálózó beadványai egy mai fejjel elképzelhetetlenül kiszolgáltatott korról mesélnek.
A 2. világháború végén szovjet fogságba hurcolt honfitársunknak kb. kétharmada volt civil. Mintegy 250 000-en magyar svábok (Riedling-Kovács: Örök tél). A történész a 80-as évek óta kutatja a 2. világháború alatti és az azt követő kitelepítések kényszerű népességmozgásait, komoly mennyiségű interjút készíthetett azokkal, akik hazatértek és azokkal a családtagokkal is, akik hiába várták vissza elhurcolt hozzátartozóikat.
Az „...akkor aszt mondták kicsi robot - A magyar polgári lakosság elhurcolása a Szovjetunióba korabeli dokumentumok tükrében” című kötet a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályán található forrásanyagból válogat. Stark Tamás elmondja, hogy a megrendítő hangvételű leveleket olyan korban írták, amikor az emberek nem fejezték ki fájdalmukat hivatalos levélben – „a megpróbáltatások súlyosságára utal, hogy sok levélíró áthágja ezt a szokást.”
A levelek születésekor még azt hitték, hogy a magyar kormány el tud érni bármit is. A gyűjteményben olvashatunk falubelijeiért közbenjáró pártitkárt és elhurcolt saját lányáért és barátnőiért közbenjáró párttitkárt is. Ez utóbbi a gávavencsellői párttitkár:
„Fenti leányok gyönge és betegesek voltak, (...) talán az életük van kockán. Én és elvtársaim régi öreg kúmúnisták vagyunk.” Levele végén pedig már nemcsak saját lányáért és a barátnőiért, hanem hazájáért is megpróbál közbenjárni: „ne engedjék hazánkat ismét szét darabolni, de a Kárpátok lánczolatával adják vissza nékünk.”
Még Rákosi is hiába próbálkozott a málenkij robot leállításáért közbenjárni. Érvelése, hogy az „egyszerű emberek” elhurcolása teljesen elkoptatja a magyar kommunisták hitelét, nem talált megértő fülekre Moszkvában.
Miért is talált volna? Az ausztriai szovjet csapatok ellátására Magyarországon ideiglenesen állomásozó szovjet haderő árnyékában a kommunisták társadalmi támogatottságáról beszélni felesleges volt. A kormány 232 000 hazaszállítási kérvényt gyűjtött össze, és továbbította a neveket a SzEB, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felé – teljesen hiába. Egy nemzet megbüntetéséről szóló döntés meghozatala után a vagonok elindultak, és vitték, akit az utcán elfogtak. Egyenruhást – még ha csak kalauz volt is, a sorban jól mutat -, időset és fiatalt, fiút és lányt, svábot, lelkészt és holokauszt túlélőt: mindegy volt, csak magyar legyen. Sok. Jó sok.
A túlélőket nem csak a fogság alatt szerezett traumák, hanem a Kádár rendszerben rájuk kényszerített hallgatás is nyomta. Ezektől életük végéig szenvedtek. A ma még élő hozzátartozók pedig – világítja meg a történész az újságíróval folytatott beszélgetése végén – szintén az áldozatok közé tartoznak. Emléküket akkor őrizzük meg, ha történetüket továbbadjuk.”
- Olvassa el a teljes beszéletést
- A kötet 496 oldal, ára 3221 Ft (bookline)
- Fotók: az index.hu cikkéből (bookline, Magyar Országos Levéltár)
Hozzászólások