Az önkormányzati tulajdonú temetkezési vállalat korábbi vezetőjének hivatali idejében, 2010 februárjában loptak ki egy koporsót a temetés másnapján egy családi kriptából. A kemma.hu korábbi cikke szerint nem ház alakú kriptáról van szó, hanem sírveremről.
Egy sírásó beszélt 2014-ben arról, hogy a halottat „felsőbb utasításra” emelték ki a koporsóból, majd újratemették, a kriptát gondosan lebetonozták, a koporsót meg újra eladták, miután levették róla a nevet.
Azt gondolnánk, hogy vannak az életnek olyan tiszteletre méltó pillanatai, amelyek érinthetetlenek. Ilyen a halál, illetve a végtisztességhez való jog. Élt, ahogy élt valaki, de ha már kultúrvilágban érte a vég, kulturált módon lehessen végső nyughelye.
Az ember többnyire kívülálló az elmúlásban, részvevő a kegyeletben. Talán akkor érinti meg a vég döbbenete, amikor valaki közvetlen hozzátartozója vagy lélekben hozzá közelálló lép ki az életből. A végtisztességtétel kettős arcú: a távozónak az utolsó tiszteletadás, az maradónak pedig lelki megnyugvás. Néha az életben elmulasztott történések kompenzációja is. Valahogy mégis helyre kell állni a világ rendjének abban, hogy az élők kötelessége a holtak tisztességéről gondoskodni. Talán a megkerülhetetlenség tudata, talán a kulturális meghatározottság az, ahogyan az élet múlandóságán túl az ember mégis érez felelősséget. Vagy valami ősi misztikum, ahogyan összekapcsolódik nemzedékek élete az elmúlásban is.
Rendje van az életnek és rendje a halálnak is. S ahogyan kuszálódik az élet rendje, úgy valahogy megbillen a halottakhoz való viszony is. Abban, ahogy a pénz éhségében kilopják valaki alól a koporsót azok, akiknek fizettek érte. vagy, amikor közparkokban akarnak elszórni hamvakat végakaratra hivatkozva, olyan helyeken ahol kisgyerekek futkosnak, szerelmesek hempergőznek. A magyar tenger is sodort már partra gazdátlan urnákat, amiknek tartalma már rég nem volt megállapítható, kód alapján talán beazonosítható. S ki tudja, hol, hogyan, hányan kószálnak nyomtalanul önmaguk sorstalanságában.
A halálhoz és a testhez való viszony, amely mégiscsak az élet hordozója volt, üzen az emberről és az embernek az élethez való viszonyáról is. A kis lehúzások és nagy tisztességtelenségek egyre mennek. A feltámadásra már nem gondol a világ. A testben való feltámadásra pedig végképp nem. Pedig a Biblia erről beszél. Testben lesz feltámadás, aminek dicsősége nem hasonlítható a földihez. De ez utóbbi mégis előképe annak. Ahogy hordozta az ember itt testében az istenképűséget, a mennyeiben is hordozni fogja a Krisztus-képűséget. Mert azt az újat az „első zsenge” mintájára kapja. A feltámadás reménysége tudatosítja a végtisztességtételen túl az élettel és az élőkkel szembeni felelősséget.