Erre már Ujváry válaszolt: szerinte a zsidótörvények megszavazása és az a három kiragadott memorandum, amely alapján Hómant antiszemitának kiáltották ki, elenyésző töredéke az egyébként kiváló történész-politikus hagyatékának, Hóman egyébként másodrendűnek tekintette a zsidókérdést. Ráadásul – húzta alá Ujváry – ’44. március 19. után a szabadlábon levő magyar politikusok közül csak ő tiltakozott kemény hangú levélben Veesenmayernél a német megszállás ellen; segített elmozdítani egy antiszemita főispánt, és a korabeli sajtóból is tudható, hogy enyhíteni próbálta a második zsidótörvényt, a német megszállás után rengeteg zsidó tudós és művész életét megmentette, baloldaliakét is, nem véletlenül tanúskodtak sokan mellette a Népbíróságon.
Történészek és érdeklődők vitatkoztak csütörtökön a Magyar Tudományos Akadémia egyik termében a két világháború közötti magyar történelem ismert szereplőjéről, Hóman Bálintról, annak a holokausztban ill. az ország háborúba sodródásában játszott szerepéről. Érdekes, izgalmas, érdekfeszítő kérdés sokunk számára mindaz, ami ezt a vitát jellemzi: vajon egy történelmi szereplő életét és munkásságát hogyan, minek a függvényében lehet megítélni? Vajon a nyilvánvalóan elkövetett hibák, bűnök, mulasztások felülírhatók-e tudományos tevékenységgel vagy bármi mással? Melyiknek van nagyobb súlya, egyáltalán a kettőt lehet-e együtt vizsgálni? Annál is inkább érdekes ez a kérdés, mert egyházunk huszadik századi életéből is tudunk nem egy olyan személyről, akinek múltja és szerepe meglehetősen ellentmondásosnak tűnik.
Ha egy messziről jött ember maga elé képzel egy történészek közötti vitaestet, talán arra gondol, hogy bakelitkeretes, unatkozó urak poros iratokat lobogtatva próbálnak igazságot tenni senkit nem érdeklő ügyekben. Ám a magyar valóság az, hogy a huszadik század fordulópontjairól és személyeiről, lezárt és lezáratlan aktáiról meglehetősen parázs vita folyt és folyik még mindig a közéletben, leginkább azért, mert –sajnálatos, de érthető módon- mégiscsak ideológiai ütközetekről beszélünk. Amikor szoboravatásról, rehabilitálási kísérletekről, és az ezek nyomában járó tiltakozásokról és tüntetésekről, sőt, diplomáciai adok-kapokról hallunk, az bizony maga az ideológiai háború, melyet csak megnyerni vagy elveszíteni lehet – középút nincs. (Talán jól jellemzi a helyzetet, hogy az idézett alkalmon két pártpolitikus is képviseltette magát, ill. hogy az amerikai elnök is felszólalt Hóman Bálint szoboravatása kapcsán, intve fenyegetve a magyar kormányt, hogy tartózkodjon efféle tevékenységtől.)
Pedig engem az ideológiai ütközet helyett mégiscsak jobban érdekel maga a történelem: nem csatát nyerni akarok, különösen nem kivégezni másokat, hanem világosabban látni, többet tudni, reálisabban értékelni, leginkább azért, hogy ne kövessük el újra ugyanazokat a hibákat, melyeket elődeink elkövettek. Tudni szeretném, amit évtizedek távlatából, különféle dokumentumok, tényadatok alapján egy történész tudhat, megállapíthat. A történettudomány kinyilváníthatja a történelmi felelősséget (ebben a formában ítélhet is), ám ami még ennél is fontosabb: taníthatja a társadalmat, felhívhatja a figyelmet a rosszra és a jóra egyaránt.
Szóval örülök ennek a történészi vitának, talán sikerül az ideológiai lövészárkokból kilépve reális képet formálni Hóman Bálintról. Amiben nekem hiányérzetem támad, annak nincs sok köze Hóman Bálinthoz, mégis, az ő tevékenységével kapcsolatos vita révén szeretném leírni: hiányolom, hogy a magyar református egyháztörténet közelmúltjával és annak szereplőivel nem foglalkozunk ilyen formában, nincs hasonló fórum, vita, amely segítene reális képet rajzolni azokról a szereplőkről, akik egyházunk huszadik századának alakítói, formálói voltak. Mit mondjunk, mit gondoljunk teológiai tanárokról, lelkipásztorokról, egyházi elöljárókról, akik tévedtek, hibáztak, bűnt követtek el, míg mások -talán miattuk is- szenvedtek, hátratételt, megalázást, elnyomást éltek át? Kell-e, lehet-e, szabad-e beszélnünk erről –nem ideológiai alapon, nem ítélkezve, hanem tanulva bűneikből, egyben hálát adva, hogy mi nem voltunk abban a helyzetben? Jó-e megnevezni a felelőseket, nem azért, hogy megbántsuk leszármazottakat, akik semmiről sem tehetnek, mégis, keresve a jót, a helyeset és a megbékélést? Vagy pedig ne beszéljünk erről, ne tépjünk sebeket, ne nézzünk vissza arra, ami fájdalmas és tragikus?
Talán mindezek a kérdések nemcsak engem érdekelnek.
Hozzászólások