Egy nemzetközi kutatási projekt keretében negyvenhat ország tudósai vizsgálják, mi lelkesíti a „Hobbit”-trilógia rajongóit a világ különböző pontjain, és miképpen befolyásolja őket a film és az irodalmi mű.
Sorra olyan filmek jelennek meg az utóbbi időben, amelyek a jó és a gonosz küzdelmét egy modernkori eposzként jelenítik meg: heroikus küzdelmekről van szó, amelyben egyszer s mindenkorra el kell dőlnie a világ sorsának, s ahol már nem egy-egy hős kiemelkedő képessége menti meg az emberiséget, de közösségek, sőt népek vívnak harcot a jövőjükért. Ez már nem csupán a véletlen műve, nyilván a filmkészítők megértették, hogy igény van az ilyen jellegű mozikra.
A Hobbit, majd A Gyűrűk urának megírására valószínűleg ugyanaz az indíték vezette J. R. R. Tolkient, mint a könyvek adaptációját megtekintőket: a jelenből való elmenekülés, olyan fantáziavilág megismerése, ami a lét szélsőséges dimenzióit mutatja meg. Tolkien életrajzírói meg is jegyzik, hogy az első világháborús frontélményei jelentősen befolyásolták művét, s ezek az élmények indították első meseszerű történeteinek kidolgozását. A Hobbit – ami tekinthető akár A Gyűrűk ura egy külső epizódjának -, vagy maga a fő mű, A Gyűrűk ura a Jó és a Gonosz küzdelméről szól. Ebben a felállásban a Gonosz egy megállíthatatlan, könyörtelen gyilkos gépezet. Egy ork szívét nem lehet meglágyítani, nincs benne érzelmileg értékelhető. Mindez emlékeztet a háború könyörtelenségére, mert sem a puskagolyó, sem a bomba nem mérlegel, kit öl meg, kit csonkít el örökre.
A filmadaptációk jelentősen eltérnek az eredeti regénytől. Valójában mégis hordozzák azt az alapállást, ami erkölcsileg kihámozható egy ilyen szimbólumokkal és párhuzamokkal át- meg átszőtt „tündérmeséből”. A Hobbit legutóbb mozikba került harmadik filmje megmutatja azt, hogy a Jó fehér színe valójában a paletta minden színéből áll össze. Nincs tökéletes ember. Hajlamos megmártózni a gonoszságban, s ennek különböző szintjei vannak, ugyanakkor a következmények halálosak lehetnek. Az Öt sereg csatája arról mesél, hogy nem egyszerűen önmagunk sorsáról van szó, amikor engedünk a gyarlóságainknak, a becstelenségnek, a Gonosz csábításának. Felelősek vagyunk másokért, a Gonosz elleni harcban szükség van mindenkire. A törpök királya, Tölgypajzsos Thorin szinte beleőrül a gazdagság birtoklásába - ez a sárkánykór -, s hogy végül kiszabadul e tébolyból, valójában kulcsa annak, hogy sikerül legyőzni a bestiális orkokat. Becstelenség és tisztesség, a pénz utáni őrült sóvárgás: mindez más és más szálakon többször is megjelenik a filmben. Lehet, hogy nem véletlenül, hiszen maga a film készítése is játék a lehető legnagyobb bevétel elérése érdekében. Az idillikus szépségű Hobbitfalva sem az igazi: amikor a kedves Zsákos Bilbó hazatér, falubelijei nem akarják megismerni, és éppen nagy hévvel széthordják minden vagyonát.
Tolkien fantáziavilága olyan hatalmas, hogy hiába húztak le róla már vagy hat bőrt, el tudok képzelni újabb bőröket. A Hobbit ebben a kategóriában nem is olyan „rossz bőr”. A Gyűrűk ura iránt rajongókat megsérteni nem szeretném, de számomra élvezhetőbbnek, emberibbnek tűnik, mint a nagy trilógia. Volt valami kegyetlenül monoton a nagy filmben, hogy rendszeres jelleggel visszatért a jelenet, amelyben a gyűrű felkerült valakinek az ujjára – bár nem akarta, vagy tudta, hogy rossz vége lesz a dolognak. Akkor aztán némi szemhéjrángás közepette nyomasztó sötét árnyak közt veszett el az illető, s végül újabb szemhéjrángás után lekerült a gyűrű. A film nyomasztó, sötét jellege eleinte talán azért is tűnt riasztónak, hiszen maga a regény egészen más hangulatot hordoz. Tolkien elbeszélésmódja nem egy irodalmi gyorséttermi koszt. A kiadós elbeszélésben szép lassan, stilárisan tökéletesen folyik-folyik a történet. Megnyugtató olvasni, bármilyen nyugtalanító is maga a sztori. Oldalhosszra élvezhetjük a tünde költészet remekeit, amúgy tökéletesen puritán, szemérmes, nem sokkol. Duruzsol. A szavak szétmálnak az ember szájában. Nincs zaklatottság az elbeszélésben, csak hosszú menetelések, erdők, völgyek, szépen megformált mondatok.
A filmfeldolgozások nyilván nehezen tudnák mindezt visszahozni. Valószínűleg órákon keresztül tündeénekeket és törp mítoszokat kellene bejátszani, sőt, belemélyedhetnénk a különböző szerzetek nyelvének nyelvtani szabályaiba. Ehelyett a Hobbit harmadik része tömény effekthalom. Ez olykor teljes illúziót eredményez, olykor kimondottan zavaró, kicsit emlékeztet a digitális technológia előtti kínos trükközésekre. Meseszerű, szinte nevetséges, ahogy a hősök kaszabolják a gonosz orkokat, nyilván gyengébbek a nyakcsigolyáik, mint az ember- és más emberi szerzeteké, mert csak úgy hullnak a fejek. A készítők becsületére legyen mondva, a fejhullás viszonylag kevés vérrel jár, az edzett mozinézőnek ez meg se kottyan. Ahogy a fizika törvényei sem mindig érvényesülnek a történetben, már szinte gyermekinek tűnhet. Legolas, a gyönyörű tünde fiatalember felugrál a mélységbe hulló kődarabokon, mintha a gravitáció számára inkább újabb lendületet adna a feljutáshoz. Nehéz azt is megérteni, ha valakit – bármily visszataszító is – lehúz egy nehéz kő a jég alá, hogyan tud aztán a jég fölött úszni, és egyszerre kibukni. De ennyin már nem akadunk fenn, sőt, Legolas, a tünde miatti kekeckedésemre meg is kapom azonnal a választ: De hiszen ezért tünde! És igaz is! Egy tündér, vagy tünde, legyen tündér-tünde! A tündérmesék egyik ereje a csoda lehetőségében van. Hálás vagyok azért is, hogy nem kell még egyszer olyan hosszú és fárasztó részt végignéznem, mint az első Hobbit film Gollan jelenetében, ahol a skizofrén kicsi emberke „drágaszágát” - a gyűrűt - elszedi Zsákos Bilbó. Van szerelem ebben a filmben, s valaki hangosan felsír a nézőtéren, amikor halállal végződik a szinte meg sem indult kapcsolat. Van benne szó hűségről, becsületről, tisztességről, a közért való önfeláldozásról, a mindennapok emberének hősiességéről. S közben néhány mesés elem egészen kedves ötletekkel varázsol el. Sőt, bizonyos jeleneteket Wagner is megirigyelte volna. Thranduil, a tündekirály bevonulása egy óriási jávorszarvason egy másik gyűrűs történetben, a Nibelungokéban is megállná helyét. De talán ez is példázza, hogy mítosztalanított világunkban újra igény van a mítoszokra. Az alapgondolat egy-egy ilyen meseszerű cselekményben, egy tündérmesében mégiscsak életünk legnagyobb alapproblémáira mutat rá. A történelemben kiszolgáltatott létről beszélnek, azokról a pillanatokról, amikor mérlegre kerül az emberség, a tisztesség, a bátorság. Kell a heroikus történet a mai világban.
Sokan nincsenek tudatában annak, hogy J. R. R. (azaz John Ronald Reuel) Tolkien hívő katolikus volt, aki komolyan vette vallását. Történetével nem csak szórakoztatni akart, a mese nem öncélú volt. A jelen világából kiszállva egy új világot teremtett, és remélte, hogy értékek felmutatásával gyermekei, barátai, - akinek szánta regényeit – könnyebben elboldogulnak az ork-szerű valóságban. „Ez nagyon epikus”, mondaná most kisfiam. És igaza lenne.