A menekülttábor Szentgotthárd lakott területétől viszonylag távol, Rábafüzes felé félúton helyezkedik el, maga az ipari park pedig őrzött terület. Ráadásul az ipari parktól néhány száz méterre már ott van Ausztria, ezért nem számítanak arra, hogy a menekültek közül sokan feltűnnének Szentgotthárd belvárosában. A polgármester szerint így nem valószínű, hogy a tábor megzavarná a város lakóinak nyugalmát. Hozzátette, hogy mivel az ide érkezők között sok lesz a kisgyermekes család, szükségük lesz karitatív szervezetek közreműködésére is.  

                                                                                                      Új menekülttábort húznak fel Szentgotthárdon - index.hu

 Nem tudom, az angyal felzavarta-e a vizet? A borgátai gyógyfürdő káliumos, hidrogénkarbonátos vizét. Elkéstem. Tíz osztrák, német nyugdíjas már ücsörgött a medence szélén. Hetykén aggok, derűsen fonnyadók. Fecsegett a felszín, aztán a mélyről felbuborékolt hogy „Flüchtlinge”, meg „Zelt”, meg hogy „furchtbar...” És akkor súlyos csend zuhant a medencére. És akkor egy láthatatlan égi kéz megnyomta a pillanatmegállító gombot. És akkor - Lászlóffy Aladár után szabadon - megállt a világ a délelőttben...

 

Az osztrák öregúr aranykeretes szemüvegén keresztül láttam, hogy elmúlt az ősz. Vége a „vircsaftnak” is. A kerítésen túl a kukoricatáblák fölött kósza gőznyelvek kapkodtak levegő után. Aztán - mint a katasztrófafilmek végén – láttam, ahogy mindent elborít a füst, a pára, a köd, a szürke örökkévalóság... Nézek magam elé. Egy haragoszöld tuja árnyéka lebeg a vízben. Sötéten és ítéletesen. A távolból egy szomorú, apokaliptikus szellő sodorja elém Pilinszky sorait: „Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy...”

 

Hahó, emberek, hol vagytok? Isten szabad teremtményei! Föld vándorai! Menekülők és turisták, migránsok és utazók, sátorlakók és lakóautósok...!

 

Nem látom azt a „nyugdíjas Jörg Haider”-formájú bácsikát sem, aki ilyenkor -a reggeli fürdés után- szokott átmenni a kempingbe, kék papucsban, piros vízhatlan műanyag gyermekpénztárca csiklandozza a hasát, nyakában narancssárga fejtámasztó szivacs, megy, hogy aztán leüljön a műholdvevős lakóautója elé, a félsátor alá, hogy megnézze a laptopján, hogy a nyugdíja megérkezett-e a számlájára, hogy átfussa a híreket, hogy valahol megnyugodjon, igen, a menekültek itt vannak ennek a lapos doboznak virtuális világában, de azért skype-on csak megkérdi az egy szem fiától, hogy otthon minden rendben van-e a háza körül, hiszen úgy mégsem kérdezhet rá, hogy a menekültek nem táboroztak-e le a háza előtti szépen gondozott pázsitra...?

Csönd van. Gomolygó szürkeség. Világvége. És nem látok házakat sem, se templomokat. Nem látok országokat és nem látom Európát sem... Már majdnem azt gondoltam ott a termálvízben, a barázdás homlokú osztrákok között, hogy csak a kemping meg a menekülttábor az öröklakás, meg hogy csak a változás a biztos és csak a mozgás az a szilárd pont, melyen ki lehet fordítani sarkaiból a világot és hogy egyszer minden hang elnémul csak a transit blues szól az idők végezetéig, amikor eszembe jutott a világ leghíresebb sátorponyva készítője, a jó öreg tarzuszi Pál, aki azt mondta, hogy á, ez sem... A mi földi sátorházunk sem... A mi szüntelen változó, otthontalan világunk, hajléktalan életünk sem... Az is elbomlik... De van örökkévaló házunk a mennyben!

 

Nézek fölfelé, nézem a mennynek ablakait, az ablakokban a fényt, s hallom a tányérok csörömpölését... Azt továbbra sem tudom, hogy az angyal felzavarta-e a vizet, de azt igen, hogy elsőként megyek ki a medencéből...