A gyülekezetek és hívek számának csökkenése templomok egész sorát tette kihalttá és elhagyatottá. Ezek egy része az elmúlt években otthonként született újjá.
John Miller, brit üzletember megvásárolt egy templomot. Felesége megálmodott benne egy luxuslakást. Mérnökök megtervezték, kivitelezők elkészítették, a vendégek megcsodálták. Millerék pedig laktak benne. Az Isten házában, vagyis a saját otthonukban... Egy éjjel a férj nem tudott aludni. Valami gyötörte. Bár nem volt vallásos, imádkozott...
Látod, Isten, beköltöztem a házadba. A Te házadba, amelyet a Téged szerető emberek adományaikból a Te dicsőségedre építettek. A Te házadba, melynek köveit Neked munkálták meg mívesen, szobrait Neked faragták, oszlopait Neked díszítették. A Te házadba, melynek tornya Feléd mutat, harangja évszázadokon keresztül Hozzád hívogatott, a torony tetején fent hagyott kereszt viszont már az én keresztem...
Hogy miért tettem? Nem, nem a megfogyatkozott híveidnek akartam segíteni, hogy ennek az árából egy kisebbet, egy emberléptékűt, egy élhetőbbet, egy modernebbet, egy nekik valóbbat tudjanak vásárolni. Nem, én nem gondoltam sem Rád, sem rájuk. Csak magamra. Meg a családomra. Meg arra, hogy mit szólnak majd az üzlettársaim, a barátaim, az ismerőseim... „Gyertek, nézzetek körül a házamba..., a templomomba...!” Neked bevallom, bár ezt nem mondtam így ki soha senkinek, még magamnak sem, valahol az lehetett mélyen a tudatalattimban, hogy itt istenként élhetek... És elfoglalom a házadat, kitúrlak a helyedről... De azt gondolom, ott van ez a szándék az ember lelke mélyén mindig, amikor felhőkarcolókat épít, amikor irdatlan pénz költ valahol teljesen értelmetlen űrkutatási programokra, de akkor is, amikor csak leül a gépe elé, hogy „na hadd lássam, mi újság az én világomban, mindent tudni, látni és hallani akarok...!” Igen, ez az „isten-fíling” bennünk van...
És beköltöztem a házadba. Korábban egyszer jártam itt, amikor még Te voltál a tulaj... Amikor megnéztük a belsőépítészekkel, hogy hogyan lehet átalakítani... A főhajóból, ahol a padok voltak, melyekben egykor hívek százai ültek, imádkoztak és énekeltek, annak egy részéből lett kialakítva a hatalmas nappali, amelyben most elhízott cicák tespednek a perzsaszőnyegen, a többi részből, meg a mellékhajókból pedig a hálószobák – ezekben már nem alszik senki, s én sem nagyon tudok mostanában... Ahol az oltár állt, most ott van a házimozirendszer... Ahol a szószék magasodott, s ahonnan a pap lelki táplálékot adott a népnek, most annak helyén van a konyha... A falakról lekerültek a szentek szobrai és egyéb vallásos képek, ezek helyére tettünk néhány szép és drága műalkotást, sőt még az én ifjúkori zsengéimet is feltetette a feleségem, a hálószobákban pedig családi fényképek, azokból az időkből, amikor még szerettük egymást... Az alagsorban lett kiépítve az úszómedence jakuzzival és eredeti finn füstös szaunával, korábban itt osztogattak a karitászosok ruhákat meg meleg ételeket a rászorulóknak... A toronyba lift megy fel, fentről szép körpanoráma nyílik a városra... Mi van még? Ja, a bejáratnál, ahol a perselyek voltak elhelyezve, most ott van egy beépített széf – erre nem gyanakodnának a hívatlan látogatók – benne értékpapírok, befektetési kötvények, ékszerek, de ezt csak Neked árulom el...
Hogy miért mondtam el mindezt? Tudod, boldogtalan vagyok. A gyerekek kirepültek a fészekből. Én elváltam. Idővel elmaradoztak a magamutogatós partik. Egyedül vagyok. Te is látod, egyre gyakrabban iszogatni is szoktam a bárpultnál – a Te idődben a keresztelőkút vagy hogy hívják, az állt itt, jól emlékszem...? Ilyenkor mintha a Hely Szelleme kísértene... De az nem Te vagy, ugye...? Most meg imádkozom a Te házadban... És arra gondolok, hogy bizony jobb lenne betolakodó, állandó lakó helyett vendégként itt lenni... Magány helyett meleg, testvéri közösségben... Kisisten helyett egyszerű emberként... Istenem, hallasz...?