Az elmúlt három évben a Missouri állambeli St. Joseph város derék polgárai egy napjainkban szokatlan látványt élvezhetnek: egy reverendás pap sétál városuk utcáin. (...) Csodálatos és bámulatos volt. Fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, férfiak és nők jöttek hozzá, és azonnal beszélni kezdtek a problémáikról.
Micsoda világ, szokatlan látvány egy reverendás pap. Miközben teljességgel megszokott a fejkendős, burkába burkolt muszlim, a kéz a kézben sétálgató meleg párocska, az „aligruhában” villantó bombázó, egy reverendás pap látványára kapják fel sokan a fejüket. Döbbenet: mintha a „modern”, valójában végtelenül egysíkú és unalmas világban az uniformizált, divategyenruhába bújtatott, egyéniségnek hazudott tömegember a sötét középkorba vágyakozna, holott a reverenda látványa csak a tiszta és szent iránti vágyódás kivetítése. Számomra minden ilyen hír csak megerősít abban a konok hitemben, hogy igaza van a Szentírásnak: a világ sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését.
A mai világnak is vannak reverendái: feliratos pólók, melyekkel üzenünk valamit a világnak; futballmezek, melyek messziről hirdetik, mely csapat szurkolói vagyunk. Tetoválások, idézetek, ábrák és képek, viseletek, ruházatok. Mind-mind kifejező eszközei annak az életérzésnek, amelyet viselője gondol, vagy amire vágyakozik. A reverenda is egyfajta önkifejezés, annak felvállalása, hogy katolikus pap vagyok, annak hirdetése, hogy hiszek azokban az értékekben, melyeket a katolikus egyház képvisel, és hiszek Abban, Aki teremtett, fenntart és bölcsen igazgat mindeneket. Mégis, úgy hiszem, jóval többről van szó, mint a hagyomány, az egyházhoz való hűség felvállalásáról, hiszen a reposztolt cikkben nem arról olvasunk, hogy amerikai kollégám reverendában vásárol vagy csekket fizet be, hanem arról, hogy megszólítja az embereket, és beszélget velük. Szerintem a reverenda viselésének éppen ebben az összefüggésben van értelme, egyébként ez is csak egy ruhadarab lenne, minden, ráaggatott sztereotípiával együtt. Mégis, többről van itt szó: reverendában járok, és odamegyek hozzád, reverendában járok és meghallgatlak, reverendában járok, és imádkozom veled és érted.
Nálunk, reformátusoknál nincs reverenda, de van missziói parancs. Senki sem tiltja meg, hogy ennek a parancsnak engedelmeskedve találkozzunk az emberekkel, meghallgassuk őket, és fájdalmaikra, kérdéseikre az evangélium üzenetével válaszoljunk. Úgy hiszem, sokszor pont erről a parancsról feledkezünk meg, amikor egyházunkat, kereszténységünket hagyjuk beleszürkülni a mindennapokba. Amikor nincs üzenet, csak bölcselkedés, amikor unalmasak, áporodottak és múzeumiak vagyunk, amikor vállalatként, szolgáltató központként csak fenntartunk, üzemeltetünk. Nem tudom, van-e szánalmasabb annál, amikor pont azt nem tesszük, ami a küldetésünk? És nem tudom, van-e csodálatosabb és lélekemelőbb annál, amikor a krisztusi parancsnak engedelmeskedve az evangéliumot hirdetjük?
Úgy hiszem, ez a legfontosabb: jelen lenni, meghallgatni, szólni. Nem bezárkózni jól védett állásaink mögé, nem ideológiát gyártani, nem kioktatni. Jelen lenni, meghallgatni, szólni, komolyan, igével a szívünkben, minden pillanatban készen az evangéliumra – keresztényként ez a mi válaszunk.
