Holland házaspár története és sírja mutatta meg, mit jelent úgy közeledni másokhoz, hogy közben megőrzöm hitvallásomat. Ennek megélése sokat segít abban, hogy együtt imádkozzak másokkal a Szentháromság Istenhez.
J. van Gorcum holland lovassági ezredes 1842-ben kötött házasságot J. van Aefferdennel. Míg a katonaférj református volt, felesége római katolikus nemesi családból származott. Férj és feleség között tehát komoly társadalmi és vallási különbségek voltak.(...) Összesen harmincnyolc évet éltek együtt, a házasságnak a férj 1880-ban bekövetkezett halála vetett véget.
Hogy férj és feleség végül közös sírba kerüljön, komoly fejtörést okozott a hollandiai Roermond város vezetésének. Katolikust és reformátust nem lehetett ugyanabban a sírban, sőt, ugyanabban a temetőben sem eltemetni, ezért a házaspárt elválasztották egymástól. Hogy házasságukat és kapcsolatukat valahogyan mégis kifejezzék, a temetőt elválasztó fal tövéhez temették őket, külön sírokba. Van Gorcum így a református, van Aefferden pedig a katolikus temetőben nyugszik. A falak felett átnyúlik a két sírkőből kiábrázolt kéz, így valójában még sincsenek elválasztva egymástól.
Egy szívet-lelket melengető, nagyon kifejező és sokat mondó kép az ökumenéről. És egy remek írás Somogyi Csabától, amely inkább a falra fókuszál. Arról szól, hogy ne építsük tovább, de ne is romboljuk le! Ne adjuk fel saját felekezeti identitásunkat, ne tagadjuk vagy bagatellizáljuk a különbségeket és ne erőszakoljuk ki kölcsönösen egymásból a másik iránti tiszteletet, megértést és szeretetet...! Én inkább a falak fölött átnyúló kezekre hívnám fel a figyelmet, mintegy bevezetésképpen a tegnap kezdődő ökumenikus imahét elé, néhány egyszerű saját gondolattal, példával, élménnyel... Szóval hogyan „ívelhetnek át” a kezek a falak fölött?
Imádsággal! Egyszer meglátogattam egy idős egyháztagunkat. Beszélgettünk. Elmondta, nem régen jött haza a kórházból. S ami engem leginkább megfogott, hogy nem a betegségéról, az orvosokról, a nővérkékről, a gyógyszerekről és a sovány kórházi kosztról kezdett el beszélni, hanem arról, hogy milyen sokat jelentett számára, hogy a saját hívét látogató plébános az ő ágyához is odalépett (látásból ismerték egymást), megfogta a kezét és néhány, gyermekien egyszerű mondattal imádkozott érte! Hála Istennek, azért lehetne folytatni az ehhez hasonló jó példákat. Tudok ökumenikus lelkészi imaközösségről. Mondták már nekem katolikus hittanosok, akikhez néha bejártam helyettesíteni, hogy szeretnék megtanulni azt az imádságot, amit mi szoktunk elmondani órák előtt a református gyerekekkel. És futottunk már össze, különböző felekezetű lelkészek – mintegy véletlenül... – egyik kollégánk betegágyánál...
Segítséggel! Eszembe jut, amikor a templomunkat felújítottuk, egy katolikus ember, tehetős vállalkozó csengetett be a hivatalba, s „csengetett le” 50 ezer Ft-ot, mondván, hogy szeretne ő is segíteni ami összetartó kis közösségünknek... Amikor mostani szolgálati helyünkre költöztünk, már az első napokban átjött hozzánk egy idős evangélikus házaspár, s felajánlották, hogy a mi gyermekeinkre is szívesen vigyáznak, ahogy az elődöm családjánál is tették, ha el kell esetleg mennünk a párommal valahová... Amikor a szakdolgozatomat írtam, egy fiatal szerzetes segített sokat a források felkutatásában... Amikor előző gyülekezetünkben a közösségi helység még nem készült el, a mi parókiánk pedig kicsi volt pl. egy bibliaóra vagy énekkari próba megtartására, akkor a helyi pünkösdi gyülekezet lelkésze ajánlotta fel saját, a miénknél háromszor tágasabb lakását, hogy ott tartsuk alkalmainkat... Éltünk is vele... Amikor két éve lábamat törtem, s műtét után kontrollra kellett visszamennem Szombathelyre, az egyik evangélikus kolléga vitt, a másik pedig hozott... Biztos vagyok benne, ha tovább kutakodnék emlékezetemben, rengeteg ilyen „ökumenikus segítségről” szóló esetet elő tudnék bányászni...
Áldással! Volt, mikor szinte szó szerint átnyúlt egy áldó kéz a felekezeti falak fölött... Elmesélem ezt is röviden: van egy konfirmandus fiú az egyik szórványgyülekezetemben. Egyszer hivatalos voltam az egyik evangélikus kolléga beiktatására, aki egyébként remek ifjúsági munkát végez... Ülök a többi lelkész között, amikor az úrvacsorai közösségre készülve bemondják, hogy még nem konfirmált gyermekek is kimehetnek, hogy homlokukat kereszttel megjelölve megáldják őket... Ekkor láttam meg az „én gyermekemet”, aki egyébként barátaival az evangélikusok ifi óráján is részt szokott venni. Összeakadt a tekintetünk, bár ő igyekezett máshová nézni... Láttam rajta, fél, hogy ezt majd biztosan szóvá fogom tenni... Meg is tettem, de nem úgy, ahogy esetleg várta... Elmondtam, hogy nagyon örülök neki, hogy kérte az áldást... Azóta ő a leglelkesebb, legnyitottabb és legkészségesebb konfirmandusom! Gondolom, sokan tudják, hogy a latin benedictus = áldás-kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy jót mondani... Tudunk-e „átszólni a falakon”, jókat mondani a másik felekezethez tartozókról, erősíteni, dicsérni, bátorítani...egyszóval áldani őket?
Nézem a képet... S arra gondolok, bárcsak megelevenednének ezek a szobor-kezek..! S ne csak a múltban, ne csak a halál kertjében, ne csak az ökumenikus imahét idején nyúlnának egymás felé... – imádságra, segítségre, áldásra!