Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
Egyszer vót, hol nem volt, vót egyszer egy árva fiú. Nem is egészen árva, volt neki mostohája, de nem igazán szerette, merthogy az ő édesanyja testvéröccse szülésébe belehalva új testvérek születésével hátrább került. Mikor valamicskét cseperedett volna úgyannyira, hogy a munka nehezebbik végét is megfoghatta, megfogadta magában, hogy ő nem szenved tovább, inkább elmegy az erdőre fát vágni. Hát úgy is lett. Kiment nagy és erős emberekkel, de az ő akarata is erős volt. Nemsokára már becsülni kezdték a nagy és erős emberek a gyermekember akaraterejét és a pénzt is aszerint osztották, hogy neki is jutott bőven. Merthogy a pénz nem rejtett odúban talált aranyból lett, hanem a munka verejtékéből.
Mikor annyi pénzt összeszedett, az esztendők is múltak, hát eljött a nagy háború. Katonának kellett menni, de kicsi, vékony gyerekember lévén, árokásásra fogták. Dekungoltak, ahogy később mesélte. Mire elzúgott a nagy háború, megnőtt valamicskét a bajsza meg az esze annyira, hogy spórolt pénzecskéjéből vett egy kicsi házat udvarral együtt. Ekkor asszony után nézett, de éppen olyan helyen, ahol az apró, fekete leányka szép csengő hangon istenes énekeket énekelt egész nap. Bár ő kárinkodós ember volt egyszer s másszor, de jó látta abban a fekete leánykában a jövendő társat, s nem is hagyta addig a dógot, míg bé nem vezette a kicsi háznak küszöbén.
Hát lefeküdtek, felkeltek, dógoztak, s imádkoztak addigcsán, hogy négy gyermek kérte a kenyeret hat esztendő múltán. Akkora az ember nagyot gondolt, s új házat épített. hosszú lenne annak sorát elmondani, hogy miféle leleményességgel, de a falu egyik legnagyobb házát rakta új fészekül. S tetejébe még egy ötödik gyermek is érkezett a családba.
A ház asszonya össze imádkozta és énekelte a család békességét, s valamifajta olyan szeretet a testvérek között, hogy azok kirepülve később is mindig haza vágytak a dombon lévő tornácos házba.
Telt-múlt az idő, meghalt az asszony. Az öt gyermek sorra vitte az ételt az ekkora megőszült és harcsabajszú apókának, ő pedig naponta látogatta gyermekeit és unokáit. Nem kért sohasem, inkább adott: gyermekeinek szeretetet, gazdagoknak kölcsönt, gőgösöknek útmutatást. Unokái is szerették az a dombi házat, minden vasárnap oda mentek a templomból. S apóka olyankor elővett két poharat, bort hozott pincéjéből, s mesélt a régi időkről. Aztán egy szép karácsony nagyheti hideg estén nannyóka után ment. A ház egyedül maradt, de nem üresen. A gyermekek, unokák ki-kimentek, s mintha láthatatlan kezek lennének, tüzet raktak olykor az otthonosság miatt. A ház a dombon mindenki otthona lett, a régi szeretet helye. Aztán az ott születettek is lassan lépni kezdetek kifelé a múlandó világból, merthogy az idő nem akart vissza fordulni, végül egyetlen maradt az öt közül, a kisebbik fiú. Öreg lett ő is, már nyolcvan fölött járt, amikor gondolatait elvitte a múlt. S maradt elborult elmével, fizikai erejében. Apókaként járni kezdte a régi szeretete helyeit, naponta bejárta testvérei portáit, amit már rég mások laktak vagy lakatlanok maradtak. És minden nap kiment a dombra a házhoz, ahol született. Szétnézett, be csűrbe, a pincébe, a pajtába. A tavaszi napsütésben megsimogatta a virágzó gyümölcsfákat. Néha leült, mert úgy érezte, ott van otthon. Ott, azon az udvaron, ahol kihunyt értelmével nemcsak kereste gyermekkorát, hanem megtalálta a régi szeretet helyét. És azokat, akiktől a halál sem választotta el.
Apóka bolondságán kicsorbult a halál kaszája, pedig már rég leakasztotta a szegről, hogy begyűjtené vele. Apóka nem tudja csak éli, éli, hogy erős az ő szeretete, mint a halál. Talán nála is erősebb. S egy szép napon talán erről az udvarról viszik majd az angyalok az égbe, hogy találkozhasson azokkal, akikkel itt lenn naponta elbeszélgetett.
Bolond, régi szeretet, amely két nemzedéket is túlélt, s még él a dombon lévő régi ház udvarán. Nemrég jártam ezen az udvaron, láttam apókát, azért is mondtam el ezt az igaz mesét.